Londonban páncélosok és nehéztüzérség őrzi a világ legforgalmasabb repülőterét, a Heathrowt, a repülőtéren félezer állig felfegyverzett katona járőrözik megállás nélkül. Washingtonban és New Yorkban katonai terepjárók, radarlokátorok és rakétakilövő teherautók cirkálnak, a város körül mobil légelhárító egységeket állítottak föl, miközben a levegőben vadászgépek és nehézfegyverzetű harci helikopterek járőröznek. Amerikában kitört a pánik. Az emberek órákig állnak sorban az üzletekben túlélőcsomagokért, hiánycikk lett a palackozott víz, a műszaki üzletek legkeresettebb termékei pedig az ajtók és ablakok szigetelésére alkalmas tömítőanyagok és a közép-hatótávolságú URH-adóvevők. Londonban szerdán egy időre kiürítették a legforgalmasabb pályaudvart, a King’s Crosst, mert egy „gyanús járművet” (amolyan fegyvernek látszó tárgyat) véltek felfedezni a környéken.

A hatóságok által keltett káosz és a harckocsik okozta félelem azonban nemhogy fokozná a háborús hangulatot, hanem különös módon a tiltakozásnak ad újabb táptalajt. Londonban szombaton a világszerte megtartott háborúellenes demonstrációsorozat keretében kétmillió ember vonult az utcára Amerika politikája ellen és a béke mellett tüntetve.

A fokozódó háborúellenes hangulattal párhuzamosan sorra dőlnek meg Colin Powell állítólagos Irak elleni bizonyítékai. A napvilágra került szakdolgozatbotrány után egy héttel Igor Ivanov orosz külügyminiszter juttatott el egy vaskos dokumentációt az ENSZ fegyverzet-ellenőrző bizottságához, amelyben Powell kijelentéseinek és adatainak több pontját is cáfolja. Az egyre kellemetlenebb helyzetben csodák csodájára a korábban a CIA szolgálatában álló s a Walt Disney-hősökre emlékeztetően folytatásokban jelentkező Oszama bin Laden hirtelen a Bush-adminisztráció segítségére sietett, egy jól időzített nyilatkozatban közölve, hogy támogatja Irakot. Richard Boucher amerikai külügyi szóvivő pedig elégedetten jelenthette be, lám, Washingtonnak megint igaza volt, Bagdad és a terrorizmus egymásra találtak. „Íme a bizonyíték, hogy létezik az al-Kaida terrorszervezet és az iraki kormány közötti kapcsolat” – közölte azonnal sugárzó arccal Colin Powell külügyminiszter is, aki bizonyos benne, hogy az üzenet hiteles, elvégre amerikai szakértők annak tartják. Kellemetlen helyzetbe kerülhet azonban az afganisztáni erők amerikai parancsnoka, Dan McNeill, aki a hivatalos washingtoni közlés előtt nem sokkal még nem tartotta hitelesnek a beszédet.

Hét végére aztán maga a pánikkeltő terrorriadó vált hiteltelenné, miután egy amerikai kormányzati illetékes az ABC csatorna híradását követően beismerte, a fokozott készültséget kiváltó fenyegetést egy őrizetben lévő terroristától kapták, akinek szavait azonban a hazugságvizsgálat nem erősítette meg. A vaklárma kínosan érintette Bush elnököt, aki éppen e bejelentés idején az FBI központjában a Terrorveszély Integrációs Központ felállításának szükségességéről beszélt.

A NATO vége?

Hans Blix, a fegyverzetellenőrök vezetője a sorsdöntőnek tartott pénteki jelentésében sem szolgáltatott okot az Irak elleni háborúra, sőt Bagdad fokozott együttműködéséről számolt be, ami komoly diplomáciai kudarcot jelent az Egyesült Államok számára. A svéd diplomata emellett cáfolta Colin Powell amerikai külügyminiszter két héttel ezelőtt ugyancsak a BT előtt bemutatott bizonyítékait. Ezzel egy időben Szaddám Huszein iraki elnök egy színpadias gesztussal törvényben tiltotta be a tömegpusztító fegyverek gyártását és importját. Powell kissé rezignáltan nyilatkozott a CNN-nek az ülés után. Szavai szerint Irak továbbra sem működik együtt, de ennek ellenére még mindig van esély a békés megoldásra, ha a BT továbbra is nyomást gyakorol Irakra. Hétfőn London és Washington bejelentette, hogy közös határozati javaslatot terjesztenek a Biztonsági Tanács elé, amelyben még egy utolsó esélyt adnak Iraknak. Látszólag tehát egy leheletnyit távolabb került a háború réme, Washington azonban tovább fokozta mind a nyílt, mind a háttérben zajló diplomáciai nyomásgyakorlását.

Ennek legnagyobb eredménye, hogy egy heti kitartó munkával végül sikerült megtörni a NATO-n belüli belga-német-francia ellenállást, ami jelentős presztízsveszteség az említett államok számára. A „szövetségesi hűség” sujkolásával megerősítve hatásosnak bizonyult Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter keddi, az első vétót követő kifakadása, miszerint a NATO nem kívánja megvédeni Törökországot (Tom Lantos tovább ment: a képviselő „még megvetésre sem méltó” árulóknak nevezte Németországot és Franciaországot.) A tiltakozók vasárnapra engedtek, pedig Rumsfeld és Colin Powell a NATO-t felelőssé tevő szózatai bizony egyértelmű csúsztatások. A washingtoni szerződés 5. cikkelye értelmében ugyanis csak akkor kell a szövetségeseknek fellépniük, ha egy országot támadás ér. Márpedig Törökországot eddig nem érte semmiféle támadás, és Washington szándékai szerint éppenséggel az amerikai haderő lép majd török földre, már ha a török kormány engedi – nem pedig az iraki. Washington nem tesz mást, mint saját érdekeinek rendeli alá a NATO-t, amikor a szövetségesektől Törökország védelmét kéri, miközben ő maga sodorja veszélybe a törököket azzal, hogy a területéről kíván támadás indítani Irak ellen – hangsúlyosan nem NATO-akció keretében.

A vasárnapi egyezség ellenére egyre több jele mutatkozik annak, hogy az Egyesült Államok ki kíván lépni a NATO keretei közül. Rumsfeld nagy vihart kavart nyilatkozata, amelyben az atlanti szövetség vezető hatalmait a „vén Európához” sorolta, egybeesik azzal az amerikai politikával, amely 2001. szeptember 11. óta egy új, alternatív szövetség kiépítésére irányul, amelynek lényege, hogy nem kollektív döntéshozás, hanem az Egyesült Államokkal szembeni feltétlen lojalitás képezi az alapját.

– A világ történelmi fordulat előtt áll. A kérdés úgy vetődik fel: elképzelhető-e egy olyan világ, amelyre egy hatalom rányomja a bélyegét, vagy a konfliktusokat nemzetközileg is meg lehet oldani. El kell dönteni, hogy a háborút a konfliktusmegoldás normális eszközének tartjuk, vagy a békés megoldást részesítjük előnyben – mondta Gerhard Schröder német kancellár múlt kedden a NATO brüsszeli tanácskozásán, utalva a katonai szövetség válságára, ami sokkal mélyebben gyökerezik, mint a mostani felszínes konfliktus. A NATO gyökeres átalakulása elkerülhetetlennek látszik, főképp, hogy az új tagok láthatóan inkább az Amerika által vezetett szövetséget részesítik előnyben. Az a globális politikai átalakulás, ami könnyen a NATO megszűnését és az Európai Unió nagymértékű meggyengülését hozhatja, alapvetően formálja majd át a ma ismert világot, az sem kizárt, hogy nagyhatalmak tűnnek el és újak születnek.

Új Közel-Kelet

Szaddám Huszein megbuktatásával valószínűleg hosszú háború kezdődik majd Irakban és az arab világban. Az iraki elnök valós, igen nagy népszerűsége nagymértékben megnehezíti majd Amerika dolgát, amely minden jel szerint egy a CIA és a Pentagon által pénzelt Iraki Nemzeti Kongresszus hatalmára épülő, többnemzetiségű Amerika-barát bábkormányt kíván majd létrehozni. Irak mélyen gyökerező vallási megosztottsága azonban szinte lehetetlenné teszi, hogy egy többszínű kormány eredményesen láthasson neki a rendezésnek, ráadásul az iraki nép feneketlen – és tegyük hozzá, nem alaptalan – Amerika-ellenessége is nehezíti a helyzetet. Paradox módon eme Amerika-ellenesség gyökerei az 1991-es Öböl-háborúban gyökereznek. Az Iránnal vívott évtizedes harcba belefáradt irakiak akkor valóban többségében felszabadítóként várták a Szaddám Huszeint elűző amerikai csapatokat. Amelyek azonban Irán megerősödésétől tartva Bagdad előtt megtorpantak, s felszabadítás helyett pusztító gazdasági és kereskedelmi embargót hoztak a felperzselt Irak nyomorgó népének, Szaddám Huszeint taktikai okokból meghagyták hatalmában. Az USA által erőltetett évtizedes embargó pedig megtette hatását: Szaddám Huszein népszerűsége csúcsán áll, az iraki nép pedig minden nyomorát és szenvedését belesűríti abba a gyűlöletbe, amit a nyomorukért felelős Amerika iránt érez.

Hiába űzi tehát el Bush az iraki elnököt, szellemisége, paradox módon éppen az Egyesült Államok politikájának köszönhetően, tízmilliók lelkébe ivódott be kitörölhetetlenül. Irak tehát csak újabb válsággóc lesz, amihez képest az időszakos afganisztáni robbantások és tűzharcok csupán laza kis hadgyakorlatnak minősülnek. Ezt tudják a Fehér Ház illetékesei is. Nem véletlen, hiszen éppen ez ad majd nyomós okot az amerikai és szövetséges haderő nagymértékű és elnyúló iraki jelenlétére. Ezzel régi célja teljesül az Egyesült Államoknak, amely a század eleje óta törekedett egy tartós és biztos közel-keleti bázis kiépítésére – ebből a szempontból irreleváns, hogy nem csupán amerikai, hanem néhány hű szövetséges állam hadereje is részt venne a békefenntartásban -, amivel hathatós támogatást és az eddiginél konkrétabb védelmet nyújthat legfőbb szövetségese, Izrael számára. Különös módon ugyanis a konzervatív Bush-kabinet lényegesen szorosabban kötődik Izraelhez, azon belül is a jelenleg kormányzó szélsőjobboldali Likud párthoz, mint a demokrata Clinton-kabinet. Bush és több közvetlen tanácsadója, köztük Dick Cheney alelnök és Condoleza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó is elkötelezett hívei a saroni politikának. A jelenlegi amerikai vezetésnek minden oka megvan tehát arra, hogy alapvetően átrajzolja a Közel-Kelet térképét. Bizonyos szempontból ezért is éppen Irak az első célpont: az arab ország földrajzi fekvése a legoptimálisabb egy széles közel-keleti offenzíva megindítására. Innen ugyanis egyenes út vezet az Izraelt leginkább veszélyeztető Szíria felé, amelyben az irakival rokon politikai ideológia mentén működő kormány van hatalmon. Tökéletes front nyitható a „gonosz tengelyéhez” sorolt Irán felé is, amelynek vezetése az irakival ellentétben nyíltan kiáll egyes terrorista csoportok támogatása mellett, s amelytől évtizedek óta tart az Egyesült Államok. A végső cél azonban, mint azt korábban már írtuk, a déli szomszéd, a dúsgazdag Szaúd-Arábia, amely évtizedek óta Washington leghűbb térségbeli katonai szövetségese, egyben legrettegettebb ellensége. Az országban létrehozott közel-keleti amerikai katonai parancsnokság és a számos amerikai olajbefektetői érdekeltség miatt az iszlám országot lényegében az amerikai hadsereg védi, az ország népében azonban talán még a fanatikus irániaknál is erősebb az Amerika-ellenesség. A szaúdi királyi ház csupán a komoly amerikai fegyveres jelenlétnek köszönhetően van hatalmon, a néppel való rendszeres konfrontáció azonban egyre feszültebbé teszik a helyzetet. A Pentagon elemzői bizonyos hírek szerint már korábban kidolgozták Szaúd-Arábia felosztásának tervét, amelynek lényege, hogy a nyugaton lévő szent városok – Mekka, Medina és Dzsidda – kivételével az országot amerikai uralom alá vonnák, rátéve ezzel a kezüket a teljes térségbeli olajkészletre, másrészről biztosítva Izrael regionális nagyhatalmi pozícióját.

(folytatjuk)

* * *

Hazánk is agresszor

Szlovákia után hét végén Magyarországot is felkérte az Egyesült Államok közútjaink és vasútvonalaink használatára az Irak elleni háború logisztikai ellátásához. Hétfőn a négy frakció a Fidesz kérésére elhalasztotta a döntést. Emlékezetes, hogy a magyar kormány korábban kérés nélkül felajánlotta az ország légterét. Ezzel – minden ezt cáfoló kormányzati propaganda ellenére – Magyarország nyílt agresszorrá vált az Irak elleni háborúban. A nemzetközi jog ugyanis tisztán és világosan fogalmaz:

A fegyveres konfliktusokra és a semlegességre vonatkozó nemzetközi jogszabályok, 998. paragrafus:

„Agresszió: fegyveres erő alkalmazása valamely állam részéről egy másik állam szuverenitása, területi épsége vagy politikai függetlensége ellen.

(…) Az agresszió elkövetési magatartásai – tekintet nélkül arra, hogy volt-e hadüzenet vagy sem – pedig a következők:

(…)

f.) ha egy állam megengedi, hogy területét, melyet egy másik állam rendelkezésére bocsátott, a másik állam agressziós cselekmény elkövetésére használja fel egy harmadik állam ellen.

g.) ha egy állam fegyveres bandákat, csoportokat, önkénteseket vagy zsoldosokat küld – vagy a nevében ilyeneket küldenek – egy másik állam ellen fegyveres cselekmények végrehajtására…”

(forrás: Nagy Károly: Nemzetközi jog, Püski Kiadó, 1999)

* * *

Fele sem tréfa?

Az Egyesült Államokban rendkívüli népszerűségnek örvend a frissiben piacra dobott Öböl-háború 2. című számítógépes stratégiai játék. A tavaly novemberben kiadott játék hivatalos honlapját, a www.idleworm.com oldalt naponta húszezren keresik fel, ami még a népszerű stratégiai játékok világában is jelentős eredmény.

A játékos Bush elnök bőrébe bújhat, a történet pedig Bagdad elestével indul. Az izraeli Haifát iraki rakéták pusztítják el, és Ariel Saronnal együtt figyelhetjük aggódva az egyre gyűrűző iszlám összefogást. Szaúd-Arábiában puccs buktatja meg az Amerika-barát uralkodóházat, a kurdok között belháború indul, Pakisztánban pedig Pervez Musharraf minden erőfeszítése ellenére egyre erősödik az Amerika-ellenes közhangulat. A Colin Powell által ajánlott iraki elnökjelöltek között találhatunk tömeggyilkost és szodomista sikkasztót, dönthetünk, kit állítunk a démoni Szaddám Huszein helyére.

Donald Rumsfeld meggyőző érvei után totális háborút indítunk Irán ellen, amit azonban zokon vesz szövetségesünk, Tony Blair, amiért neki nem szóltunk.

A népszerű játék atyja, Dermot O’Connor az ötlet és forgatókönyv mibenlétét firtató kérdésekre azt válaszolta, hogy azt tekintélyes katonai és biztonságpolitikai folyóiratok elemzései alapján dolgozta ki.