A kínai diplomácia zseniális hadicselekkel rukkolt elő az elmúlt hetekben. Két átfogó rendezési javaslattal is előhozakodtak, olyan konfliktusok kapcsán, amelyek jelentőségét – és a bennük rejlő veszélyeket – nem lehet eltúlozni. Az orosz–ukrán háború kitörésének évfordulóján meghirdettek egy béketervet, amelynek alapján Peking békés megoldást keres korunk legfenyegetőbb és legvéresebb konfliktusára. Ezzel párhuzamosan a közel-keleti rendezés gordiuszi csomójának is nekiveselkedtek és elérték, hogy Szaúd-Arábia és Irán helyreállítsa diplomáciai kapcsolatait. Mindez nem csupán kínai siker, de hatalmas pofon az Egyesült Államokat kormányzó demokratáknak, akik Európát és a Közel-Keletet saját befolyási övezetüknek vélték.

Hirdetés

Ukrajnai béketerv

Február 24-én a kínai vezetés közzétett egy tizenkét pontból álló nyilatkozatot, amely az ukrajnai rendezés alapelveit tartalmazza. A dokumentum – nyugati szemmel nézve – némileg szokatlan, hiszen nem fogalmaz meg elvárásokat vagy betartandó lépéseket egyetlen fél részére sem. Egyedül az utolsó mondatban találunk egy kitételt, amelyet Kína saját magára vonatkozóan tekint kötelező vállalásnak: eszerint Peking kivenné a részét Ukrajna háború utáni helyreállításából. A terv sok tekintetben rokon a magyar megközelítéssel, ugyanis azonnali tűzszünetet és béketárgyalásokat sürget.

A béketerv számos olyan megfogalmazást tartalmaz, amely az ukrán kormánynak kedvez, így már az első pontban aláhúzza a szuverén államok területi integritásának jelentőségét. Az alapelvek között szerepel az is, hogy elfogadhatatlan atomfegyver bevetése, emellett különösen védenék a civileket. Peking álláspontja szerint – Moszkva vonakodása ellenére – érvényben kell tartani a Kijev számára oly fontos bevételi forrást jelentő fekete-tengeri gabonaexportról szóló megegyezést, és nem találunk a tervben a nyugati fegyverszállítások leállítására vonatkozó nyílt felhívást sem. Rövid húzódozás után Zelenszkij elnök jelezte is, hogy a témában személyesen egyeztetne Hszi Csin-pinggel, aki ezen a héten háromnapos államvizitre Moszkvába érkezett, és a békejavaslatot bizonyosan Vlagyimir Putyinnal is megvitatja.

Bár a Kreml számára a terv alig tartalmaz pozitívumokat, az orosz diplomácia mégis lelkesen üdvözölte a kínai békekezdeményezést. Megtehetik, hiszen átlátnak a szitán. Bármennyire üdvözlendő volna is a béke, a kínai manőver elsődleges célja nem az, hogy elcsendesítse a fegyverropogást, hanem hogy kellemetlen helyzetbe hozza az USA-t. Joe Bidennek ugyanis mindenáron le kell söpörnie a kínai béketervet az asztalról. Washington számára tűrhetetlen, hogy Kína sikeresen játsszon békéltetőszerepet Európában, hiszen ez az egész kontinensen az amerikai befolyás csökkenéséhez vezetne. Peking pedig megjelenne Európában mint nagyhatalmi tényező. Mindez elkerülhetetlenül ártani fog Washington nemzetközi megítélésének – hiszen a béketerv szemmel láthatóan nagyvonalú a megtámadott Ukrajnával szemben –, de Bidenék egész egyszerűen nem ismerhetik el Peking egyenrangúságát. Hosszú távon ez a hozzáállás oda vezet, hogy a világ el nem kötelezett része – köztük olyan fontos országok és régiók, mint India, Latin-Amerika és a Közel-Kelet – egyre kevésbé hisznek a Nyugat narratívájának. Alighanem eleve ez volt Kína szándéka.

Meglepő fordulat a Közel-Keleten

A Közel-Kelet természetesen nem a régió országainak békés együttéléséről híres, ám a szaúdi–iráni ellentét még a térség igen feszült viszonyaihoz képest is különösen éles. A szunnita abszolút monarchia és a síita teokratikus köztársaság között húzódó viszály gyökerei egészen Mohamed próféta utódlásáig nyúlnak vissza, de a jelenkor nyomós geostratégiai érdekellentétei is szítják a felek közötti feszültséget. Szaúd-Arábia attól tart – nem minden alap nélkül –, hogy Teherán regionális hegemóniára tör, míg az irániak a szaúdi királyságot okolják – szintén nem alaptalanul – a gyűlölt amerikai jelenlét miatt. A két ország közötti ellenséges viszonyt sok elemző tekinti olyan puskaporos hordónak, amely az egész régiót lángba boríthatja.

A kínai diplomáciának látszólag mégis sikerült megbékíteni a két felet, akik helyreállították a diplomáciai kapcsolataikat, illetve felveszik a biztonságpolitikai együttműködésük fonalát, amely több mint két évtizede szakadt meg, és felújítják azt a gazdasági megegyezést, amelytől 1998-ban álltak el. A Jemenben dúló véres polgárháború is véget érhet – hiszen a konfliktus a két regionális nagyhatalom proxyháborúja, és aligha elképzelhető, hogy a fenti alku ne rendezné ezt a kérdést is a színfalak mögött.

Nem várt, óriási pofon ez a Biden-adminisztrációnak, amely legalább akkora csapást mér Amerika szuperhatalmi imázsára, mint amekkorát a pekingi irányítású ukrajnai rendezés jelentene. Amennyiben az iráni–szaúdi alku tartós lesz, a regionális biztonsági, politikai és gazdasági architektúra teljes egészében átrendeződik, Washington kihagyásával, a kínai stratégiai érdekeknek megfelelően. Ráadásul Oroszországot is erősítve azáltal, hogy felértékeli iráni szövetségesét. Mindez még az európai érdeknek is megfelelne, hiszen a közel-keleti konfliktusok csitulása jelentősen csökkenthetné az EU-ra leselkedő migrációs fenyegetést. Nem mintha Brüsszelben ezt bárki értékelné.

Mindennek hozadéka az, hogy az Amerika által vezetett világrend – vagy ahogy Joe Biden hívja: a „liberális, szabályokon alapuló rend” – létezésébe vetett hit mindenhol megroppan. Az igazság az, hogy az USA dominanciája már egy jó ideje ingatag, ha fennáll még egyáltalán. Ám a közelmúltig az országok többsége elhitte – vagy legalábbis így tett –, hogy Washingtonnak szinte korlátlan a hatalma a világ nagy folyamatainak irányításában. Ma már, a kínai diplomáciai hadjárat sikerének tükrében, senki sem gondolhatja ezt komolyan. Sokan elkezdik majd megtalálni a szabad vegyértékeiket a többi nagyhatalom irányába.

Mi vezetett ide?

A liberális arrogancia. Nem véletlenül állította Donald Trump, hogy Amerikát csak úgy lehet ismét naggyá tenni, ha maguk mögött hagyják a progresszívok szédült vágyálmait, és a józan ész alapján határozzák meg az USA külpolitikai céljait. Joe Biden beiktatása után viszont visszatértek a hatalomba a liberális globalisták, akik a XIX. századi Bourbonokhoz hasonlóan – a legendás francia diplomata Talleyrand szavaival élve – nem tanultak semmit, és nem felejtettek semmit. Bidenék meg sem próbálták elejét venni az ukrajnai orosz inváziónak. Ráadásul a háború kitörése óta szakadatlan munkálkodnak annak eszkalációján és elhúzódásán, és igyekszenek minél több európai országot belerángatni. Mindezzel betöltetlenül hagyták a békeközvetítő szerepét, amelyet hagyományosan vagy ők, vagy európai szövetségeseik játszottak – ezzel megnyitva az utat Peking előtt.

Ugyanakkor fölényeskedő liberális retorikájukkal – Biden például azt ígérte, „nemzetközi páriát” csinál Szaúd-Arábiából – a végletekig feszítették a húrt legfontosabb arab szövetségesüknél. Eközben Iránt a legkülönfélébb megtorló intézkedésekkel fenyegették, mert Teherán nem volt hajlandó Joe Biden egyetlen csettintésére elfordulni orosz szövetségesétől. Ma már a térség NATO-tag hatalmára, Törökországra sem számíthatnak, hiszen alig leplezik azon törekvésüket, hogy eltávolítsák Recep Tayyip Erdoğan elnököt a hatalomból. A demokraták liberális ámokfutása – alig több mint két év alatt – az USA kiemelkedő fontosságú geopolitikai pozícióinak összeomlásához vezetett, és a lehetőségek új tárházát nyitotta meg a legnagyobb kihívójuk, Kína előtt.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.

Korábban írtuk