És mivel sok a főtér és sok a kút, Makovecz Imre sok fahidat farigcsálhat össze Rómában. Teheti, végeredményében itthon nem sokban nézik sem mint építészt, sem mint művészt, sem mint világhírű mestert, nemzetben gondolkodó, komolyan elkötelezett értelmiségi szerepéért meg egyenesen gyűlölik.

Azt nem értette meg vagy nem akarta megérteni szolgai és simulékony elitünk, hogy pontosan emiatt és az ehhez hasonlók miatt nem siettet mindenki hanyattvágni magát Kertész Imre Nobel-díja előtt. Mert amit Kertész körül csaptak – többségében olyanok, akik addig a nevét sem hallották -, az maga volt a magyar: Nyald Fényesre Az Éppen Divatos Hátsó Felet mozgalom aktivistáinak díszelőadása. Ha mélyebbre néznénk, talán megértenénk az okát ennek az ájult, kritikátlan, sőt hisztérikus hozsannának. Így legyen elég, hogy ízléstelen és hamis. Annak a partinak és közönségének szól, amin éppen körbehurcolják a díjazottat.

Kurzusérzés, divatra gerjedve.

Ami pedig végképp gyanússá teszi ezt a kritikátlan lelkesedést, az, hogy mi eddig is rendelkeztünk zsenivel, akit történetesen szintén Imrének hívnak, de nem író, hanem építész.

Makovecz Imréről van szó, akit például Olaszországban egyenesen a zseniális Francesco Borrominihez hasonlítanak. Borromini a barokk Róma egyik legeredetibb, leglázadóbb, legszertelenebb építésze volt, aki az 1600-as években olyan templomokat épített, mint a Santa Carlo alle Quattro Fontane vagy a Piazza Navonán a St. Agnese, amelyek ma is elragadtatják a nézőt, mivel egyesül bennük a barokk építészet minden fortélya.

Aki pedig Makovecz Imrét Borrominihez hasonlította és zseninek nevezte, nem más, mint a neves olasz építész, Paolo Portoghesi, aki egy új városrészt álmodott Rómához, a Rione Rinascitát, az újjászületés kerületét. Hat világhírű építészt hívtak meg az új városrész tervezéséhez, ezek közül az egyik Makovecz Imre. A magyar nemzetiségű építész itthoni, „hivatalos” megítéléséhez talán P. Szűcs Julianna, a Népszabadság hivatalos műítésze, a Mozgó Világ főszerkesztője adta meg a felütést: „Nem szeretjük. Nem a mi köreinkből való”. Magyarán: Makovecz nem a P. Szűcs köreinek embere, ebből kifolyólag nem az ő zsenijük. Imádhatják Olaszországban, építhet Erdélybe városokat, Sevillába olyan templomot, amelyben sírva fakadtak az emberek a meghatottságtól, újjáépítheti az egész beregi térséget, kaphat a Francia Akadémiától akkora kitüntetést, ami Európában senkinek nincsen, ő itthon nem a P. Szűcsék embere.

„Makovecz Imrét zseninek tartják a megrendelők” – tudatja a bevezetőben említett cikkecskéhez mellékelt fénykép aláírása. Értjük. A világhírű építészt, ha olyan provinciális a megrendelő (Róma városa), ám nevezze zseninek, mi itthon nem tartjuk annak. Nálunk a zseni státusa mások számára foglalt.

A cikkből később kiderül, hogy Makovecz Imre az új városrész parkjába tervezi a fahidakat, s a hatás olyan lesz, mint azok a pásztoridilles, csordogáló forrású, római romos képek, amelyeket viszont Hubert Róberttől láthatunk szerte a világ nagy múzeumaiban.

„Hogyan illik ide Makovecz?” – kérdezi az újságíró.

„Tökéletesen” – hangzik a válasz.

„Az ő gótikus stílusára, a keze alatt megmunkált fára, vízióira van szükségünk” – mondotta Portoghesi. Segít Róma reneszánsz újjászületésében, Róma mint lakható és működő város helyreállításában, s hogy még egyszer idézzünk: ennek az egész vállalkozásnak a célja az, „hogy a kaotikus növekedésbe belehülyült nagyváros magára találjon”.

És most lehetek álnaiv kérdező egy betelefonálós műsorban? Tessék mondani, ha ez a Makovecz akkora nagy ember, miért nem segít Budapestnek, ennek a kaotikus növekedésbe belehülyült nagyvárosnak, hogy magára találjon? Hol késik a főépítész és a főpolgármester, hogy kellő tisztelettel felkérjék a világhírű építész zsenit: Róma után Budapest is várja?

(Az idézett cikk a Magyar Hírlap 2003. március 6-i számában jelent meg.)