Régen vártam arra a pillanatra, hogy eláruljam az olvasóknak, mi vezérel például a Magyar Narancs lapozgatására. Tágítja a provinciális látásmódomat. Szembesít azzal, hogy prűd vagyok, begyepesedett és reménytelenül vidéki. A múlt csütörtöki Tűsarok mellékletében a sok, szerintem kitalált női gyötrelem mellett hírt kaptunk arról, hogy csupán vallási hókuszpókusz a menstruáció alatti szexuális érintkezés tiltása. Miközben, írja a Narancs, egészségügyi érv nincs is ellene. Mint ahogyan az sem tetszik a szerzőnek, hogy a „maradi” gondolkodású nők nem locsogják szét menstruációjuk napját, annak állagát vagy színét. Innen aztán csak egy ugrás, hogy megtudjuk, „komoly” hagyományai vannak a menstruációs vérrel festett alkotásoknak. Mindjárt láthatunk is illusztrációként egyet, amint Judy Chicago: Red flag (Vörös zászló) című képén a saját micsodájából épp kihúzni készül egy átvérzett tampont. Vörösnek vörös, zászlónak nem annyira. A cikk aztán egy mondat közepén megszakad, és nem folytatódik sehol. Reményeim szerint ez a gusztustalan, nőpukkasztó marhaság egyszerűen elszállt a gépről.

A 168 Órát egészen más miatt olvasom. Tanulok. Tanulok Mester Ákostól. Mértéktartást, modort, ízlést, gerincességet, meg nem alkuvást, bátorságot. Mindent tanulok tőle. Például miképpen ne váljék az újságíró lakájjá, udvari újságíróvá, mikrofonálvánnyá, bérborzzá, a kormányt alázatosan nyaló bértollnokká.

Olyan akarok lenni, mint ő, olyan cikkeket szeretnék írni, mint ő.

A kritikai hang, az igazságosan könyörtelen kritikai hang, ó, hogy irigylem tőle!

Itt van mindjárt kedvenc rovatom tőle, a címe: Ennyi.

Az e heti például arról szól, hogy Kovács László külügyminiszter valahol vidéken az európai uniós csatlakozásról fórumot tartott. Mit tesz isten, valami öregember, aki még mindig azt hitte, hogy a nyikhaj fideszesek vezetik az országot, állandóan közbeszólt. Na, de hol van már az a világ, a szervezők ki akarták az öregurat vezetni a teremből.

Most adjuk át Mester mesternek a szót: szóval, Kovács László nem engedte, hogy eltávolítsák a rendzavarót, mert neki nincs ellenére, hogy kínosnak tetsző kérdésekre is válaszoljon. Akkor Kovács leguggolt az öreg mellé, és nagyon nyugodtan magyarázott neki. Aki ugyan meglepődött, de nagy figyelemmel hallgatta Kovácsot.

Innentől érdemes Mester Ákost szó szerint idézni, amint a külügyminiszterről ír:

„Bátran, rögtönözve megmutatta, nem előre megírt kottából játszik. Neki ugyanis nincsen szüksége rá. Egyrészt azért, mert pontosan tudja, hogy az embereket a csatlakozással mi foglalkoztatja (és a kiadott brosúráknál érvelőbb, fontosabb meggyőzőbb, amit ő mond), másrészt, mert vérbeli politikus. Aki nem tartja provokációnak az ellenvéleményt, és nem agresszivitással reagál rá.

Modorát tanítani kellene, mindkét oldalon. A bratyizó, komolykodó vagy tétova baloldali szónokoknak éppúgy, mint azoknak, akik a „polgáriban” a méltóságoskodást, fenyegetőzést vagy a gyűlölködést gyakorolják."

Eddig Mester Ákos írása. Sírtam, komolyan, annyira meghatódtam, hogy sírtam. Ekkora gerinces meg nem alkuvást, ilyen bátor kritikát már rég olvastam. Hogy megmondta Kovácsnak. A drága külügyminiszter, ahelyett hogy elvitette volna a kekec vénembert, odahívatta magához és beszélt hozzá. Egyem az arany száját. 2003-ban már ez a magyar demokrácia etalonja.

De a bravúr Mester Ákost sem hagyja cserben, mert csak nem ír úgy le két hasábot, hogy a szocialisták meleg hátsójában könyökölve ne fröcsköljön egy dózist az ellenzékre. Refrénként. Ezért mester. Itt van Kovács, az égi angyal, a kotta nélkül daloló, a guggolva igehirdető, az áldást és Európát osztó, vérbeli és bátor, rögtönző és jóságos.

Ti pedig ott, a másik oldalon: méltóságoskodtok, fenyegetőztök és a gyűlölködést gyakoroljátok.

Tiszta sor. Ilyenkor egy magamfajta lakáj újságíró kinyitja az ablakát és belesüvölt a kies Wesselényi utca forgatagába: Éljen Orbán Viktor! Éljen Orbán Viktor! Éljen Orbán Viktor! Egy ilyen cikk után ez a minimum.