A mi mértékadó értelmiségünk nem felejt, pontos leltárt készített magának, amit benyújtott a kormányváltás után mint megsemmisítendőt, kiradírozandót, az új baloldali, orwelli történelemkönyvekből kifelejtendőt.

Az első áldozat a Millenáris Park, majd annak nagy sikerű kiállítása az Álmok álmodói lettek. Három dologért kellett fizetni: először azért, mert a Park nagyon jól sikerült, és rövid idő után a gyerekes családok kedvelt találkozóhelye lett. Másodszor: az Álmok álmodói kiállítás fényesen bizonyította, mekkora a tehetség a magyar nemzetben. Harmadszor: bosszút állni azért, mert a Park a választások alatt a jobboldal centruma lett. Minden más magyarázat formális erőlködés.

Következett a Nemzeti Színház. Annak a színháznak a gebinbe adása, amelyiknek az építését megalázó intermezzók tarkították, és amelyet a liberális oldal a legteljesebb elutasítással, folyamatos gúnyolódással kísért. Mindaddig, amíg nem jött a kormányváltás. Akkor egy csuklómozdulattal elfoglalták a magyar nemzet színházát.Nem Jordán Tamás személye ellen szól a kifogás. Jordán Tamás nézetei, barátai, üzletfelei, pártfogói és a nemzetről vallott elképzelései ellen vannak súlyos kifogások. Kinevezése nem nélkülöz egy jó nagy adag cinizmust sem. Ami nem bizonyítható, de a szándék tapintható. Folyamatos a támadás a Magyar Nemzet, a Demokrata és a Heti Válasz ellen. Rettenetesen bosszantja a fontos írót a tudat, hogy az Andrássy úton sétálva el kell viselnie a két alpári szélsőjobboldali lap szerkesztőségének logóit a kapualjakban. Óh, mennyire sajnálom őt, akivel annak idején rövid időre összehozott a sors a Magyar Ifjúságnál. Amikor megkérdeztem, hogy ez a rossz modorú és fölényes ifjú miért nem ír, ha már itt van, azt a választ kaptam, hogy magasabb szempontokból helyezték ide, amíg nem tudnak neki valami jobb helyet biztosítani.

A Heti Válasz támogatásának megvonását azok követelik a leghangosabban, akiket nem zavartak a Magyar Narancsot vagy a hajdani Kurírt támogató postabanki százmilliók.

Mindez persze eltörpül a Terror Háza körül keltett lázas hisztéria mellett. A Terror Háza abszolút siker. Az Orbán-kormány leglátványosabb, leghatásosabban célba ért üzenete. A legelső, tisztességes vállalkozás arra, hogy elégtételt adjon egy nemzetnek, amelynek tagjait negyven évig ártatlanul hurcolták meg, köphették le, alázhatták meg, gyilkolhatták, börtönbe csukhatták, akaszthatták, koholt perekkel fenyegethették, nemzeti méltóságában folyamatosan gúnyolhatták, egész osztályait kiirthatták, bizonyos ideológiák mentén. A Terror Háza Múzeum az első hely, ahol szembesülhetünk az elmúlt évtizedek hazugságfolyamaival, amelynek áldozatai s egyben elkövetői is itt élnek velünk egy fedél alatt.

Ezt sokan nem képesek elviselni a hatalom jelenlegi gyakorlói közül. Ki családi érintettségből, de többen olyanok, akiknek a hazugság éltük szerves részéve lett. Ezért a Terror Házát meg kell buktatni. Előbb a pénzét elvenni, aztán az igazát kikezdeni, naponta zaklatni, vezetőit leváltani, majd jelentéktelenné silányítani.

A Terror Házát legalább annyian nem látták, mint ahányan Kertész Imre Sorstalanságát nem olvasták. De amíg az ávós történész fia az előbbire büszke, az utóbbit súlyos fogyatékosságnak tekinti: hogy lehet elutasítóan beszélni egy ekkora remekműről úgy, hogy még csak el sem olvasták. Én is azt kérdezem, hogyan lehet minden rosszat elmondani a Terror Háza múzeumáról szakminisztertől az ávós utódig úgy, hogy a közelébe sem mentek? „Kicsinálás” alatt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a Magyar Filharmonikusok, a Magyar Rádió elnöke, a szólás-, vélemény- és sajtószabadság. Ezt a politikát nevezik úgy mifelénk, hogy: „nemzeti közép”.