Ha ezek a jelenségek – mennyiségükben és minőségükben – elérik a kritikus szintet, akkor megbomlik a társadalom egyensúlya, megszűnik az erkölcsi kategóriák szabályozó szerepe, vészesen csökken a jogkövetés mértéke, és az így létrejövő helyzetben egyre többen érzik úgy, hogy megszűnt a társadalmi normák magatartás-formáló szerepe, ezért nincsenek többé beépített kontrollok és külső szabályok, tehát eljött az önmegvalósítás korlátozottság nélküli ideje. Felszínre tör az önzés, az önkény, az anarchia. A társadalom alsó rétege számára a politikai elit egy részének erkölcstelensége ad felmentést. Egy ilyen világban az individuum szükségszerűen elbizonytalanodik és egyre kétségbeesettebben keresi a kiutat jelentő kapaszkodókat.

A nemzeti értékek ócsárlása, a nemzeti érdekek védelmének feladása sokat ront a helyzeten. Ilyenkor hiányzik végzetesen a nemzeti kis- és nagyobb közösségek, valamint a közös hit, a nyelv és a kultúra megtartó ereje. Ha ezek ugyanis nemcsak a szimbolikus térben hatnak, de megvan a társadalomszervező és -fenntartó erejük is, akkor az egyének biztonságérzete jóval nagyobb.

Igaza van Mohi Csabának (Magyar Nemzet, 2012. december 29.), aki a Lisszaboni Szerződést aláíró politikusok felelősségét veti fel, akik sunyi módon „megtagadták a kereszténységre, mint Európát összetartó szellemiségre és kultúrára való hivatkozást, és ezzel megtagadták az eddigi integrációs fejlődést meghatározó szimbolikus értékeket is…” Ez a dokumentum a materializmus, az ateista baloldal és az egyénközpontú liberalizmus szellemiségének a terméke, amelyik megtagadja Európa keresztény múltját, meghamisítja annak történelmét.

Az itt élő többségi keresztény népekkel szemben az ide betelepült vallási és etnikai kisebbségek nézőpontját érvényesíti. Ez nem kiegyensúlyozás, hanem egy végzetesen elfogult politikai álláspont, Európa keresztény szellemiségének és kultúrájának tudatos, sunyi leértékelése.

Egy Európai Egyesült Államokban valószínűleg érvényesíteni lehetne ilyen szempontokat, de a Charles de Gaulle, Robert Schuman és társai által megálmodott nemzetek Európájában ez a nézet tarthatatlan. Ugyanez vonatkozik az Európai Unió baloldali elnökének elhíresült kijelentésére is. A zsidó származású Martin Schulz szerint: „Európa nem csak keresztény, de zsidó is, muzulmán is, laikus is. Sokszínű, tehát nem lehet azt mondani, hogy bármelyik értékrend egyeduralkodó lenne a kontinensen.” (Népszava, 2012. március 20.) Ezzel szemben az igazság az, hogy Európában a mai napig a keresztény etikában gyökerező polgári értékrend a meghatározó, bármit mondjanak is a baloldali liberális kozmopolitizmus hívei.

A mai szellemi-intellektuális Európa a görög-hellén kultúra és filozófia, a római jog és a keresztény erkölcs örököse. Ez a meghatározó és nem a vallási-ideológiai és értékrendbeli sokszínűség. Az európaiak nem Mózes és Mohamed törvényei szerint élnek, és ezen nem is akarnak változtatni. Európa sokszínűségét elsősorban az itt élő nemzetek sokasága adja: ahány nemzet, annyi nyelv, kultúra, szokás és hiedelemvilág, történelmileg determinált nemzeti identitás stb. De a kereszténységen belüli törésvonalakról sem feledkezhetünk meg. A valódi sokszínűséget csak fokozza az Európán kívüli országokból érkező bevándoroltak sokasága.

Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és Tony Blair nagyjából egyszerre ismerték fel és mondták ki: a multikulturalizmus megbukott. A különböző etnikumok, vallások és civilizációk békés együttélésének reménye mára a múlté. A szocialista baloldal, a zöldek, a jogvédők, a progresszívek és a liberálisok által elképzelt modell a valóságban nem működik. Az ifjabb bevándorlók egy része sem integrálódni, sem asszimilálódni nem akar, ezért a többségi társadalommal szemben ellenséges, úgynevezett párhuzamos társadalmak jöttek létre.

A társadalmi béke és a közbiztonság fenntartása egyre nagyobb terheket ró a nemzetállamokra, amelyek a legkülönbözőbb módon keresik a mindenki számára elfogadható megoldást. Ennél tovább még egyetlen ország sem jutott.

Tóth Gy. László

politológus,

a miniszterelnök volt főtanácsadója