1. Az ő jelöltjük az egykori derék reformkommunista, majd sikertelen médiumelnök, Gombár Csaba. 2. Nem tudják elfogadni az MSZP első két jelöltjét, Szili Katalint és Horn Gyulát. 3. Ezzel szemben elfogadhatónak tartják Glatz Ferencet és Bárándy Pétert.

Nyilvánvaló, hogy az államfőválasztás tovább növelheti a társadalomban a már meglévő megosztottságot, hiszen az említettek a balliberális Magyarország képviselői: esetleges megválasztásuk a választópolgárok jelentős része számára irritáló és elfogadhatatlan. Szili és Horn pártpolitikusok, míg Glatz és Bárándy politikai-közéleti szempontból súlytalan, ugyanakkor nyilvánvalóan elfogult személyiségek. Glatz alig több egy átlagos akadémiai-egyetemi karrier-kommunistánál, aki előbb függetlenített KISZ-titkár, majd párttitkár volt. A szabad demokraták benne találták meg szellemi elődjüket. Bárándy Péterrel senki nem számolt komolyan: ő már igazságügy-miniszterként bizonyította elfogultságát és alkalmatlanságát. Ez persze Magyarországon nem kizáró ok, de a véletlenek – és a politikai érdekek – vak játéka folytán Bárándy úr egyelőre nem lesz köztársasági elnök. Előéletének ismeretében Horn Gyula jelölése nyilvánvaló provokáció, és újabb bizonyítéka annak a köztudott ténynek, hogy az MSZP képtelen bármiféle megújulásra. Az utódpárt kongresszusa végül is döntött: a párt hivatalos köztársaságielnök-jelöltje az a Szili Katalin lett, aki 1983-ban lépett be a kommunista elődpártba, és hívő katolikusként rendszeresen elénekli az Internacionálét. Egyéb érdemeiről nincs tudomásunk.

* * *

Világ proletárjai egyesüljetek!

1989-ig ezzel az értelmetlen felszólító mondattal kezdődött minden, ami hivatalos. A szakszervezeti tagsági könyvekben így folytatódott:

„A szakszervezetek a legkészségesebb és feltétlen munkatársai kell hogy legyenek annak az államhatalomnak, melynek egész politikai és gazdasági tevékenységét a munkásosztály élcsapata, a kommunista párt vezeti. A szakszervezeteknek, melyek általában a kommunizmus iskolái, különösen a szocialista ipar igazgatásának (majd pedig fokozatosan a mezőgazdaság igazgatásának is) iskolájául kell szolgálniok a munkások egész tömege, majd pedig valamennyi dolgozó számára is.” Ez a hihetetlenül primitív idézet Újhelyi István szocialista politikus kedvencétől, a tömeggyilkos Lenintől származik. Ha sikeresen elűztük múltunk hányingert keltő árnyait, akkor koncentráljunk arra, hogy hol vannak a szakszervezeti mozgalom hajdani vezetői, haszonélvezői.

Nagy Sándor és Bársony András az MSZP képviselői, mindketten államtitkári rangot kaptak eddigi szolgálataikért. Kósáné Kovács Magda az Európa Parlament képviselője, a szocialista frakció tagja, aki az Internacionálét énekelve küzd Brüsszelben az ellen, hogy a Vatikán „lenyúlja” Európát. Karrierje a Magyar Köztársaság szégyene. Kósáné neve egy pillanatra a köztársaságielnök-jelöltek közé is bekerült. Hírek szerint az SZDSZ elfogadhatónak tartotta az új jelöltet. Megtalálták egymást: zsák a foltját.

* * *

Aktuális (?) jelentés a médiafrontról

„Ha az antiszemitizmus kezdetben bankárkérdés volt, a Rákosi-rendszerben funkciókérdés, ma tv-kérdés! A zsidó származású értelmiségiek mai részesedése az újságíró-foglalkozásban valóban felülmúlja a zsidó származású magyarok arányát a lakosságban. Tegyük félre a kapituláns magyarázkodást, és ne próbáljuk azt bizonyítani, hogy ez az arány nem kirívó. (…) A mai helyzetet nézve: az ország rendelkezik kitűnő színvonalú, a demokrácia iránt fogékony és lojális újságíró-társadalommal. Valamiféle tisztogatás vagy őrségváltás ezen a területen csak színvonalesést és politikai kárt okozhat. A kibontakozó demokrácia sorskérdése, hogy merjen harcolni és semmiféle antiszemita hangulatnak a legcsekélyebb engedményt ne tegye.” (Szabó Miklós, Népszabadság, 1990. május 26.)

Kérdések megfogalmazása helyett itt csak arra szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét, hogy ugyanerről a rétegről 1978-ban egy író-szociológus a következőket írta: az értelmiség a hatalomért cserébe lemondott a szabadságról. Ez az oka annak, hogy „oly csekély azoknak a száma, akik az államszocializmus hivatalos kultúrájából kiléptek. Nem a bátorság hiányzik e kilépéshez elsősorban, az értelmiség zömének érdeke nem fűződik hozzá.” Mielőtt megszólalna az érintettek – Avar János, Bolgár György, Eötvös Pál, Mester Ákos, Várkonyi Tibor stb. – arrogáns tiltakozó kórusa, áruljuk el nekik, hogy a számukra most etalonnak számító Konrád György volt ilyen tárgyilagosan lesújtó véleménnyel róluk. (Az idézet megtalálható Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című kötetének utószavában.)

Számunkra úgy tűnik, Szabó Miklós tévedett: a médiumokat megszállva tartó értelmiségi csoportok elsősorban a saját érdekeikhez lojálisak. Ez ma (is) a fizetőképes létező baloldal – az MSZP és az SZDSZ – szolgálatát jelenti.

* * *

Sokan és sokat írtak már publicisztikát és tanulmányt arról, hogy a posztkommunista pártok miért nem érik be a gazdaságban, a pénzügyi-banki szférában, a kultúrában és a médiumokban elfoglalt kivételes helyzetükkel, és miért törekszenek a politikai hatalom mindenáron való megragadására. Sokan és sokféle magyarázattal szolgáltak, de a lényeget senki sem fogalmazta meg. Az igazság közelében leginkább azok jártak, akik úgy gondolták, hogy a magyarországi létező baloldal (MSZP, SZDSZ) képviselői meg vannak győződve arról, hogy a kormányzati munkához szükséges kompetenciával kizárólag ők rendelkeznek. De arra még mi sem gondoltunk, hogy ennek a gondolkodásmódnak milyen tekintélyes előélete van a haladó baloldalon. Autentikus források szerint „Az októberi forradalom előestéjén Lenin azt mondta, hogy a bolsevikok nem azért állnak készen átvenni a hatalmat, mert a lakosság többségének támogatására számítanak, hanem azért, mert elég káderük van az összes fontosabb döntéshozó poszt betöltésére.” (Lenin összes művei 34. kötet, Budapest, Kossuth Kiadó 1976. 313. o.) Miután a káderek száma korlátlanul növekedett, egy idő után rákényszerültek a „döntéshozó posztok” számának mesterséges növelésére. Lenin szerencsénkre halott, de az általa kitalált gyakorlat a baloldalon tovább él.