Pride

A szervezőknek ennyit sikerült kipréselni az idei melegfelvonulásból: összesen három embert ért inzultus, azokat is a vonulás után, és az is valami zavaros hátterű dolog, a támadásról csak a megtámadottaktól tudunk, a tetteseket megnevezni nem tudták/akarták, mindössze annyi bizonyos, hogy egyikük szája szélén enyhe bőrpír volt látható. A megfelelő emberek persze teli szájjal tiltakoznak, és a nyugati lapok bizonyára megírják majd – ha eddig meg nem írták –, hogy megint buziverés volt Budapesten, neonácik randalíroznak a jobb sorsra érdemes magyar fővárosban, lassan ideje volna már a NATO gépeinek lebombázni a hidakat.

Amúgy csöndben lement ez a pride-nak nevezett izé, ez a demonstráció a nem is tudjuk miért, vagyis hát tudjuk, de erről később. Előbb, ha már idetolták a képünkbe ezt a témát: a homoszexualitásról, az azonos neműek vonzalmáról. Hiszen ez sem nem tabu, sem nem a liberálisok kizárólagos felségterülete. Konzervatív világnézettel is lehet róla értelmesen beszélni. Meglehet, hogy értelmesen csak úgy lehet.

A dolognak legalábbis négy rétege van: egy biológiai, egy jogi, egy morális és egy társadalmi. Kezdjük a biológiaival. Ne féljünk kimondani: ebből a szempontból a homoszexualitás diszfunkció. A szexualitásnak ugyanis nem az örömszerzés, az egyén életének kiteljesítése a lényege, hanem az utódnemzés. A szexualitás azért jött létre (az isteni terv nyomán, vagy az evolúció következtében, ezt ki-ki döntse el belátása szerint), hogy két egyed génállományának keveredésével új egyed jöhessen világra. A keveredésre a variabilitás miatt van szükség, hogy a törzsfejlődés a változó körülményekhez új és új génkombinációkkal alkalmazkodhassék, azok közül kiválasztódhassék a legrátermettebb, legsikeresebb. A késztetés, az öröm csupán mellékhatás: azért van rá szükség, azért alakult ki, hogy az egyedek törekedjenek a fajfenntartásra.

Tegyük fel, hogy valamilyen beavatkozással a mormotákból kiirtjuk a szexuális késztetést – egyetlen mormota sem strapálná többé magát, hogy párt találjon magának, a faj egyetlen generáció alatt kihalna.

Summa summárum: a szexus, az emberi szexus is az utódnemzés szolgálója, ez az egyetlen valódi célja és oka. A homoszexualitás tehát biológiai értelemben egy eszköz hibás használata, a mellékhatás kizárólagossá emelése az eredeti funkció megtartása nélkül.

Igaz, az azonos neműek vonzalma az állatvilágban is előfordul – de ott is diszfunkció. És az is igaz, hogy ma már rutinbeavatkozás a mesterséges megtermékenyítés – de talán mégsem ez az emberiség jövője. Az örökbefogadás nyilvánvalóan nem az, hiszen az örökbefogadandó gyereknek előbb meg kell születnie – heteroszexuális kapcsolat eredményeképpen.

A legkevésbé sem kell tehát félnünk kimondani, hogy biológiai értelemben a homoszexuálisok nem ugyanolyanok, mint a heteroszexuálisok. Az utóbbi az alapeset, az előbbi a biológiai tévút. A jogi réteget könnyen felfejthetjük.

Tisztességes demokráciában senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki miben leli örömét, ki milyen társat választ magának, milyen párkapcsolatban él – mindaddig, amíg ez mások kárára, hátrányára nincs.

Amennyire magától értetődő ma ez az álláspont, annyira új: még ötven évvel ezelőtt is másként tartották az emberek, a homoszexualitást a legtöbb országban kriminális elhajlásnak tekintették. Nem azért, mert rosszabbak voltak, mint mi vagyunk, hanem mert gondolkodási kereteik mások voltak. Nekünk is megvannak a magunk keretei, de kétségkívül örömteli fejlemény, hogy a szexualitás körüli nézeteink mára megengedőbbek lettek.

Van ugyanis a dolognak egy morális rétege is. A legtöbb homoszexuális (ezúttal hadd ne írjuk végig az újabban szinte kötelező felsorolást: meleg, leszbikus, transzszexuális, queer stb.) nem maga választja a hajlamát, még akkor sem, ha az nem genetikailag meghatározott. És a közkeletű nézettel szemben ezzel nem valami vidám életet szerez magának, hanem állandó vesszőfutást. Homoszexuálisnak lenni súlyos teher, elfojtani még súlyosabb. A többségi társadalomnak nincs morális alapja arra, hogy ezt a terhet még súlyosbítsa is. Ellenkezőleg, az a morális kötelessége, hogy segítségükre legyen, ahogy minden terhet cipelőt segíteni kell. Az a minimum, hogy morálisan tilos minden megbélyegzés, elítélés. Ha Jóska Pistához vonzódik, Mari pedig Julihoz, az az ő dolguk, magával a ténnyel szemben a többségnek csak egy álláspontja lehet: hogy elfogadja.

Végül van egy társadalmi réteg is. A társadalomnak ugyanis érdekei vannak, és nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége, hogy ezeket az érdekeket érvényesítse. Az egyik sarkalatos érdek a közösség (nép, nemzet) reprodukciója.

Nyugat-Európa értelmisége, amely hajlamos apró jogi bolhákból elefántot csinálni, makacsul nem vesz tudomást arról, hogy földrészünk a demográfiai katasztrófa, ennek következtében a gazdasági összeomlás szakadékának szélén tántorog. Miközben a világ egy része – például Egyiptom – a fékezhetetlen és kezelhetetlen demográfiai túltermelésben fuldoklik, Európa képtelen annyi gyereket produkálni, amennyi a túléléshez szükséges volna. Nem kell Kasszandrának lenni ahhoz, hogy lássuk: ha a gyermeket (legalább kettőt) nevelő család mint érték ilyen ütemben devalválódik a felnövekvő generációk tudatában, az európai civilizáció legkésőbb ötven éven belül összeomlik, és a keletkező vákuumba éppen úgy új kultúrák nyomulnak majd be (éppen olyan káosz kíséretében), mint másfél ezer évvel ezelőtt, a Római Birodalom bukása idején.

A társadalom ezzel szemben egyetlen dolgot tehet: vonzóvá teszi a gyerekeket (legalább kettőt) nevelő család modelljét, előnyöket biztosít a számára azokkal szemben, akik nem vállalnak részt a társadalmi reprodukcióból. Például kizárólag a különneműek számára tarja fenn a házasság jogi intézményét – nem tradicionalizmusból, önzésből, homofóbiából, hanem önös közérdekből. Mert gyerekeket, akik majd a jövőben fenntartják, továbbviszik a társadalmat, csak tőlük remélhet. Homoszexuálisoktól (melegektől, leszbikusoktól, transzszexuálisoktól, queerektől stb.) nem.

A morális alapon álló ember elsődleges dolga az életben nem az önmegvalósítás, hanem annak – ha lehet, gyarapított – továbbadása, amit örökölt. Az önmegvalósítás csak ez után következik.

A Budapest Pride-nak nevezett demonstráció résztvevői mindebből vajmi keveset voltak hajlandók végiggondolni. Sokféle ember volt ott a menetben, sokféle indíttatással, de a végső cél mégiscsak a társadalom provokálása volt. Provokálni a politikusokat – ha nem jössz el, homofób vagy –, provokálni a többséget – ugye pofákat vágtok, de mi nem törődünk vele –, és provokálni a szélsőjobbot, amely alig várja, hogy valaki végre provokálja, és mutogathassa magát.

Ami az utóbbit illeti, a rendőrség szinte hibátlan munkát végzett. Úgy kellett utólag összehozni egy kis pofozkodást – ha valóban úgy volt –, hogy azért még lehessen egy jót tiltakozni.

A kommunisták egyik kedvenc trükkje volt, hogy az embereket állásfoglalásra kényszerítették: vagy nyíltan mellénk állsz, vagy ellenség vagy, ha csak hallgatsz, akkor is. A modern politikai liberalizmus ugyanehhez az eszközhöz nyúl újra és újra: vagy csatlakozol a menetünkhöz, vagy náci vagy, harmadik megoldás nincs.

Pedig dehogy nincs. Például az, amelyet Budapest lakosságának kilencvenkilenc százaléka választott. Nem vett tudomást a provokációról. És ezzel megadta rá az egyetlen tisztességes választ.

Bencsik Gábor