Emlékezzünk a pünkösd csodájára: „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.

Hirdetés

Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: »Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? Mi, pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.« Csodálkoztak, és ezt kérdezgették egymástól: »Mi lehet ez?«” (Apostolok cselekedetei, 2. fejezet)

Emlékezzünk a tartós hűség csodájára is, ahogy a magyarság évről évre, évszázadról évszázadra elzarándokol a Kárpát-medence legszentebb helyére, a Csíkszereda fölött magasodó Nagysomlyó- és Kissomlyó-hegy közötti nyeregbe. Nem tudjuk e zarándoklat kezdetét, mert az első feljegyzés a XV. századból már úgy beszél róla, mint közismert népszokásról. Azt azonban tudjuk, hogy mivel kezdettől fogva a zarándokok legfőbb célja a nagy hegy és a hozzá simuló kis hegy közötti nyeregben való imádkozás és nem a hegy lábánál álló kegytemplom, ami szintén ott volt már a XV. században, sem a legendás Napba öltözött Szűz Mária-szobor, amely ugyancsak e korból ismert, s amelynek szimbolikája az idők kereszténység előtti hajnalának jelképrendszerét őrzi, szóval ez a különös magyar zarándoklat ilyképpen eltérve a keresztény szokásoktól jó eséllyel őrzi valami olyan szent rítus emlékét, ami az évezredeken is túlnyúlik.

A csodálatos, hársfából faragott szobor alkotója ismeretlen. Boros Fortunát Domokos ferences rendi szerzetes és tartományfőnök így írt róla: „A hársfából faragott, emberfeletti magasságú (2,27 méter magas) szobor a boldogságos Szüzet ábrázolja, karján a kis Jézussal. Lába alatt a Föld, azon a Hold sarlója, amelynek középső része emberfőt ábrázol. Máriát hosszú, testhezálló ruha takarja, melyet derékon öv szorít a testhez, amely fölé bő redőkben szedett palást borul. Jobbján királypálcát, baljában pedig a kis Jézust tartja. Arca mosolygós, kibontott hajfürtjei a vállára omolnak és azokat befödik. A fején nehéz korona van. Ugyancsak korona van a kis Jézus fején is, aki jobb kezét áldólag emeli fel, s baljában rózsát látunk…”

Úgy tartják, Mária arcáról leolvasható, ha veszély fenyeget, mert olyankor arca mintha sötétebb volna, és szomorkás vonásai még szomorúbbak lennének. Hát most aztán van ok a szomorkodásra, mert a világ mintha egyszer és mindenkorra akarna elsötétedni, hogy senki számára ne legyen abból ébredés. De emlékezzünk a pünkösd csodájára, ahogy Isten üzenete egyszerre elért minden embert, egyszerre szólt mindenkihez a maga nyelvén, kinek-kinek érthetően közvetítve az üzenetét: „Legyen a szeretet a vezérlő elvetek, legyen végre béke!”

Korábban írtuk