A beteget meg kell gyógyítani. Kezdjük azzal, hogy kijelentjük, az öndiagnózis téves. A magyarságot semmiféle történelmi bűn nem terheli. Éppen ellenkezőleg – bármit is mondjanak rá -, kevés olyan népe van a földnek, amely ennyire ártatlan volna, holott több évezredes múltja során bőven lett volna módja bűnt elkövetni. A magyarság azonban töretlenül hűséges maradt mindazon elvekhez, amelyeket az egyetemes emberi erkölcs állított elé. Nem indított hódító háborút, nem igázott le más népeket, nem szerzett gyarmatokat. Azon nemzetiségekkel, amelyek területén éltek, békességet tartott. Függetlenségét, ha kellett, az élete árán is megvédelmezte, s ha mégis elbukott a harcban, bátran halt meg, s ha a bukást elnyomás követte, tartson bármeddig, amint eljött az idő, föltámadt megint és újra harcolt a szabadságért.

Valami azonban mégis betegséghez vezetett. Ennek egyik tünete, mint tapasztaljuk, a kóros önvád. Egy másik jellegzetes tünet a cselekvéstől való irtózás, amely még az önvédelemre való képességet is akadályozza. Ezt a tünetet nevezzük talán problémakerülő magatartásnak. Egy harmadik tünet az öntudat teljes vagy részleges hiánya.

A problémakerülő magatartás az egyén számára éppen olyan végzetes, mint a társadalom egészére nézve. A feltétel nélküli önfeladás, vagyis a problémakerülő magatartás nem hoz pozitív eredményt, legföljebb arra alkalmas, hogy a külső hatásokat tompítsa. Az ellenségnek való behódolás, a folyamatos támadásokra való önfeladó reagálás következtében az egyén vagy a közösség fokról fokra lépéshátrányba kerül, miáltal egyre erőteljesebben érvényesül a problémakerülő magatartás azon paradoxona, hogy a folyamat előrehaladásával arányosan nő a külső nyomás és csökken az ellenállás esélye.

Az ellenállás hiánya következtében viszonylag fájdalommentesen bekövetkező kisebb és nagyobb vereségek – amelyeket éppen ezért a problémakerülő magatartás követője igyekszik győzelemnek beállítani, hiszen, úgymond, ha ellenáll, fájdalmasabb lett volna a vereség, „több is veszhetett volna Mohácsnál” – elviselhetősége teremt alapot a magatartás idealizálására, s így akár kóros mértékű elfajulására.

Azt kell tehát mondanunk, hogy a túlzásba vitt problémakerülő magatartás éppen olyan veszélyekkel jár, mint minden olyan betegség, amely megfelelő kezelés hiányában végül elpusztítja a szervezetet. A tapasztalatok alapján megengedhető a hasonlítás az egyén és az egyének alkotta közösség, a társadalom, vagyis a nemzet között. Mellesleg, ha létezik a normálistól eltérő problémakerülő magatartás, akkor szükségképpen léteznie kell az ellenkezőjének, a szélsőségesen problémakereső, vagyis konfrontatív magatartásnak is. Létezik. Ahol a problémakerülő magatartás gyakorlatával találkozunk, ott mindig felfedezzük ellenpárját, a problémakereső, konfrontatív magatartást is.

Úgy látszik, a természet e dimenzióban is irtózik az űrtől. Amit az egyik üresen hagy, betölti a másik. Közhelyszámba megy az emberi együttlétek során e két típus egymás mellett élése. A házsártos, sárkánytermészetű feleség mellett önfeladóan jámbor férjet találunk, illetve a zsarnoki férj mellett galambtermészetű nőt. Ezek a párkapcsolatok, ha nem lépik túl az egészségesnek mondható keretet, fel sem tűnnek a környezetnek, ha azonban túllépik, a környezet észleli és gúnyolódva vagy elítélően, sajnálkozva, vagy megértően, de mindig kellő távolságot tartva reagál rá. Függetlenül attól, hogy egy-egy emberről, népcsoportról vagy nemzetről van szó. A magyarság problémakerülő magatartása ezért szükségszerűen váltja ki a környezetből a konfrontatív magatartást, s ha szakítanánk ezzel és vállalnánk az ütközéseket, a környezet egy idő után engedni kényszerülne. Erre adott példát Jugoszlávia szétbomlását követően a horvát minta, amely előbb problémakerülő volt, majd a szerb agresszió elől nem tudván kitérni, szembenézett azzal és vállalván a konfrontációt, sikerrel vívta ki függetlenségét.

A problémakerülő magatartás eképpen kristályosodik ki egy székely tréfában:

„Amikor Trianonban megszületett a nagyhatalmi döntés, a székely ember így kommentálta:

– Azt mindig es tudtuk, hogy a székelység nagy győzelmekre képes, de hogy egész Romániát Erdélyhez csatolják, arra nem is gondoltunk volna.”

A derűs anekdota a problémakerülő magatartás iskolapéldája, hiszen a tréfálkozó beszédmodor célja, hogy elfedje a lényeget. Ami az, hogy a székelység történelme legnagyobb csapását szenvedte el, mert még a török hódítás is kisebb mértékben korlátozta függetlenségüket, mint a román megszállás.

Bizonyos okokból a székelység – éppen úgy, mint a csonkaországban rekedt maradék magyarság – nem látván esélyt a normális reagálásra, vagyis a tiltakozásra és az ellenállásra, a problémakerülő magatartást választotta, azaz kitért a történelmi kihívás elől. De még mielőtt elítélnénk a székelységet a kollektív gyávaságot kollektív ravaszság mögé rejtő túlélési stratégiájáért, sietve tegyük hozzá, hogy ez még mindig egészségesebb magatartás, mint az, amit a maradék ország magyarsága tanúsított az elmúlt évtizedekben. Itt ugyanis azt kell látnunk, hogy a válságra a nemzet határokon belül rekedt része kollektív amnéziával, teljes önfeladással válaszolt. A székelyek legalább a tréfálkozóan elhajló taktika révén úgy-ahogy fenn tudják tartani identitásukat. A nemzeti viseletüket – ünnepeken – még ma is hordják, beszédmodoruk, gondolkodásuk, hagyománytiszteletük töretlenül megmaradt, lelki támaszuk továbbra is az az eleven hit, amely csak a székelyekre jellemző, ellentétben a maradék országban élők aggasztó mértékű vallástalanságával.

Ha a székelyekről elmondhatjuk, hogy a ravaszkodó kitérésbe menekültek a kihívás elől, de a halogató magatartásban éppen az önazonosság makacs fenntartása folytán azért ott van a kihívással való majdani csodás szembenézés reménye és vágya – „még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi” -, akkor a maradék ország magyarságáról már csak azt mondható el, tiszteletben tartva egy el nem hanyagolható kisebbség erőfeszítését az öntudat visszanyerésére, hogy a problémakerülő magatartás következtében a kóros elfajulás a többséget már arra is alkalmatlanná tette, hogy önmagát felismerje.

Ezért váltak arctalanná és szánalmasan jellegtelenné a magyar falvak, ezért olyan komikusan bárgyú a városi újgazdagok „Tüzép-barokk” stílusú, hivalkodó, luxusbarakk, illetve luxuspanel lakópark-építészete, ezért arat elsöprő sikert minden világdivat, ezért válik azonnal népszerűvé minden önmutogató tévéakrobata, mert a gyökértelenné vált tömegember – a planktonlény – már csak a kontúrtalan és idétlen viháncolásban érzi élhetőnek az életet.

Előrebocsátva e tanulmány egyik legfőbb tanulságát, azt kell mondanunk, a magyar betegség gyógyítható. A még ép, és a népi irónia mögé búvó székely öntudat vakcináját kitenyésztve visszafecskendezhető volna ez az öntudat az elhalt részekbe. Ennek ma leghatásosabb eszköze a csíksomlyói zarándoklat, amit tehát népgyógyszerként kéne alkalmazni. Ahogy minden igaz muzulmánnak életében egyszer el kell zarándokolnia Mekkába, úgy kell minden igaz magyarnak legalább egyszer elzarándokolnia Csíksomlyóra.

Másfelől azonban a maradék országbéli magyarság lezsersége, nagyvonalúsága és érzelmes indulata, amelyet így együtt az utolsó öröklött nemzeti kincsnek is nevezhetnénk, az óvatos székelyekbe visszaoltva megindíthatna egy olyan erjedést – itt is, ott is -, amelynek végeredménye az írekéhez hasonló öntudatra ébredés, majd egy abból következő cselekvő feltámadás lenne.

Éppen ezért ma már nem annyira a baj elemzése, a diagnózis a feladat – elvégezték ezt az elmúlt évszázadokban a magyarság legnagyobb szellemei -, hanem a terápia megfogalmazása. De nem általánosságokban, kerülve a konfliktusokat, áthárítva azokat ügyesen egy magasabb és tágabb dimenzióba, mint amikor például sokan arra hivatkoznak, hogy majd az Európai Unióban feloldódnak a határok, ami magyarán azt jelenti, hogy „Sebaj, ha nyolcvan évig gyávák voltunk a területi és etnikai veszteségekkel szembeszállni, majd megoldódik ez úgy, hogy azok is, akik tőlünk embert és területet nyertek, meg mi is, akik ezt eltűrtük, egy új impérium egyforma alávetettjei leszünk.”

Ez rabszolga okoskodás. Valójában nem más, mint a problémakerülő magatartás aktuális formája. A valóság ezzel szemben ugyanis az, hogy az új impériumban, mint egy iskolai osztályban a szigorú osztályfőnök alatt, továbbra is fennmarad az erősorrendért folytatott ádáz küzdelem – lásd a Tokaji név kisajátítását célzó törekvések -, amiből az a paradoxon következik, hogy a védekezni gyáva, önfeladó nemzet az őt végső soron védelmező határok feloldódásával még élesebb konfrontáció elé kerül.

Vagyis nem az következik be, hogy a megkukult maradékországi magyarság és a tréfákban bujdosó székelység majd szépen egymásra talál, hanem az, hogy a hihetetlen dinamizmussal terjeszkedő románság épít majd magának – az aktuális uniós jogelvekre hivatkozva és azokat sikeresen meglovagolva – ortodox katedrálist a Tisza partján. Hiszen aki járt odaát, láthatta, hogy a pópák bádogtetejű fellegvárai már elérték a magyar határt is, miután behálózták az ortodoxiát hírből sem ismerő Erdély egész területét. Mert ők azt tartják, ahol ortodox katedrális áll, ott lesz idővel Románia. De ugyanígy áll ugrásra készen a létében még mindig – nem alaptalanul – magát fenyegetettnek érző szlovákság, amely nem lesz rest a maradék Magyarország északi településein a majd ügyesen ott megtalált és öntudatra ébresztett szlovákság kisebbségi jogaiért síkra szállni a nagy unió jóságára hivatkozva.

S hogy itt belül mi várható? Jó nemigen, ha nem sikerült a beteget meggyógyítani. A beteg szervezetet előbb-utóbb más vírusok is megtámadják. A bolsevik másság-vírus és a mesterségesen gerjesztett öngyűlölet-vírus – amely mellesleg egyáltalán nem érvényes a bolsevik elit tagjaira, kik önmagukat a legszebbnek, a legjobbnak, sőt egyenesen a par excellence felsőbbrendűnek tartják – ugyancsak betegséget okoz.

(Folytatjuk)