Megirigyelve a soabizniszben realizált hasznot, újabban a feketék is vérszemet kaptak, és úgy tűnik, hogy többé már nem érik be a show-bizniszben eléjük vetett színes üveggyöngyökkel. A néger zenében és táncban gyökerező amerikai „jazz-civilizáció” (F. Scott Fitzgerald) vagy „tam-tamkultúra„” (L. F. Céline) világméretű térhódítása és ennek következményeként a tömeges „szellemi elnégeresedés” kedvezményezett helyzetbe hozta ugyan a négereket a népszórakoztatás (sport, popzene, film) területén, és egyesek közülük alaposan profitálnak is belőle, de a holokauszt jövedelmezőségéhez képest bagatell az egész. Valahogy orvosolni kellett ezt a négerek szemszögéből igencsak sajnálatos anomáliát. Erre szolgál a rabszolgaság tematizálása.

A „holokausztiparról” Norman Finkelstein azonos című és Roger Garaudy Az izraeli politikát megalapozó mítoszok című könyvéből tájékozódhatnak a magyar olvasók, amelyekből kitűnik, hogy a második világháborús zsidó szenvedéstörténet kimeríthetetlen üzleti lehetőségek tárháza. Az igényeknek csak a fantázia szab határt, márpedig egyesek fantáziája szinte határtalan. Különösen a pénzszerzési lehetőségek kiaknázása terén. Annak idején, amikor éppen Svájc került sorra a megpumpolandók listáján, a londoni Times – mintegy a kérdésben uralkodó „morál” érzékeltetésére – közzétette, hogy a kártérítésre jogosult zsidók örököseit a svájci bankokkal szemben képviselő kilencfős ügyvédi csoport 13 és félmillió dolláros (kb. hárommilliárd forint) honoráriumot követelt ügyfeleitől, akiknek a számla átvizsgálásakor feltűnt, hogy például Tom Brower „náci aranyról” szóló könyvének az elolvasása, amelyért az egyik ügyvéd egy teljes napi munkadíjat számolt fel, pontosan 2369 dollárjukba került. Amikor pedig néhány éve megjelent a piacon egy új videojáték, amelyben egy horogkereszt is látható, a japán gyártó hiába hivatkozott arra, hogy egy ősi ázsiai szerencseszimbólumról van szó, a holokausztlobbi képviseletében fellépő Kenneth Jacobson a jelkép eltüntetését követelte, és természetesen anyagi kárpótlást mindazoknak, akik fiatalon a német nemzetiszocializmustól szenvedtek, és akiket úgymond sokkhatás érhetett a videojáték használata közben. A nagypapakorú videojátékosokat valóban kímélni kell… Ezek után várható, hogy a szenvedő emlékezet újrahasznosítói rájönnek: ahogy az európai térképeken a keresztek a katolikus templomokat jelzik, ugyanúgy a japán térképeken a szvasztikák a buddhista szentélyeket. Ez a felismerés is hozhat még néhány milliárdot a konyhájukra.

Ami pedig a „szegény” négereket rabságba hurcoló „gonosz” fehérek mítoszát illeti, ezzel kapcsolatban a nemzetközileg elismert történész és mentalitás-szakértő, Fernand Braudel a Grammaire des civilisations című klasszikus művében már több mint két évtizede leszögezte, hogy „a négerkereskedelem nem Európa ördögi találmánya volt. Az iszlám az, amely Fekete-Afrikával nagyon korán kapcsolatba kerülve (…) nagyban űzte a négerkereskedelmet, egyébként ugyanazokért az okokért, amelyek később magát Európát is erre késztették, vagyis az emberhiány miatt…” A kérdésnek szentelt nagylélegzetű összefoglaló tanulmányában Olivier Pétré-Grenouilleau egyetemi tanár azután egyértelművé teszi, hogy bár a nyugati médiában gyakorlatilag szinte csak az atlanti rabszolga-kereskedelemről hallani, valójában nem egy, hanem három kereskedelem folyt tizenhárom évszázadon keresztül. Az, amelyben a fehérek is érintettek, 1450-től négy évszázadon át zajlott, és főleg az amerikai gyarmatok munkaerő-ellátását szolgálta körülbelül tizenegymillió rabszolgával. A legrégebbi, már a VII. század óta folyamatosan tartó négerkereskedelem lebonyolítói azonban az arabok, és ennek még ma sincs vége, a rabszolgaságot ugyanis számos országban, köztük Szaúd-Arábiában, egészen a mai napig nem törölték el. Ennek a „muzulmán” kereskedelemnek a mérlege tizenhétmillió főre tehető. Végül pedig Afrikában az idők kezdete óta létezik a rabszolgaság intézménye, a nyugati és keleti kereslet csupán kiterjesztette ezt a jelenséget, egyes afrikai királyságok és törzsek pedig jelentős anyagi hasznot húztak ellenségeik vagy saját alattvalóik eladásából. Ez az Afrika-közi belső piac mintegy tizennégymillió ember adásvételét valószínűsíti. És hogy a téma egy másik, manapság túldimenzionált aspektusát is tisztába tegyük, Laurent Lemire a történészek egyöntetű véleményére hivatkozva leszögezi, hogy „a (néger)kereskedelmet a feketékkel szembeni rasszizmus következményének tekinteni túlhaladott sablonnak számít” (Le Nouvel Observateur).

A politikailag korrekt közbeszéddel szemben az is „túlhaladott sablon”, hogy a négerektől idegen a fehérellenes rasszizmus. Ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjéről meggyőződjünk, elég csak végigsétálni London jamaikai és antillai negyedein, ahol lépten-nyomon a „Whites out!” (Ki a fehérekkel!) szlogen virít a házfalakon. Párizsban a metrógraffitik legalább fele a fehéreket sértegeti en bloc, és a franciaországi színes bőrű bevándorlók egymás között jobbára csak „fehér sajtként” (fromage blanc) emlegetik befogadóikat és eltartóikat. Privilegizált helyzetük dacára az amerikai négerek sem mentesek a jenkiellenes érzésektől, legalábbis az amerikai filmek tanúsága szerint, amelyekben az „afroamerikaiak” zavartalanul gyalázhatják a fehéreket (a nagyon ritka fordított esetben viszont a „rasszista” fehér mindenképpen meglakol – nyilván eminens pedagógiai célzattal). „Az indiánoknak szét kellett volna lőniük ezeknek az adócsaló, disznózabáló, országbitorló, kecskebaszó zarándokoknak a seggét” – mondja például dicséretes kifejezőerővel a Mayflower jámbor pionírjairól a Bűnözésben profi című alkotás néger bérgyilkosa, feltehetően fekete „tesói” többségi véleményének adva hangot. Az USA-ban egyébként a „fajtiszta” négerek a félvéreket sem tartják valami sokra. „Nem csatlakozom az »egy csöpp vér« elmélethez (miszerint egy csöpp néger vér már négerré teszi az embert – G. I.), mert tökéletesen emlékszem, hogy amikor tízéves voltam, egyes fekete osztálytársaim fattyúként kezeltek…, és találkoztam más mulattokkal is, akik ugyanígy jártak” – mondja Elliott Lewis televíziós újságíró Darryl Fearsnek, aki a „fajról mint tipikus amerikai fogalomról” értekező Washington Post-beli cikkében többek között arra a megállapításra jutott, hogy „a lakosság fajok szerinti osztályozása a megkülönböztetések elleni harcot célozza, és a fekete közösségen belül egyesek éppen emiatt tartanak a faji kategóriák eltűnésétől”, vagyis a fajkeveredéstől. Ha tehát a négerek tartanak a fajkeveredéstől, az az antidiszkriminációs harc céljait szolgálja és üdvözlendő, ha viszont a fehérek nem óhajtanak keveredni, az rasszizmus és elítélendő.

Christophe Wargny, az egyik legkiválóbb Haiti-szakértő a maga részéről a Lewis által elmondottakhoz kísértetiesen hasonló tünetet azonosított a világ első néger „szabadállamában”, csak éppen ellenkező előjelűt. Az inkompetencia és korrupció miatt hivatalából elűzött Jean-Bertrand Aristide elnök életrajzírója és tanácsadója a haiti társadalomban érvényesülő faji elkülönülés kapcsán a Le Monde című napilapban megállapítja, hogy „a kreolok azokat képviselik, akik átvették a francia kultúrát, a bossale-ok pedig, akiknek a neve a »piszkos bőrből« (peau sale) ered, az afrikai rabszolgák közvetlen leszármazottai. Ma, kétszáz évvel később is a kreolok uralják a városi társadalmat, és a bossale-ok foglalják el a nyomornegyedeket. A megoszlás teljesen fennmaradt.” Amíg tehát az USA-ban a „fajnégerek” azok, akik lenézik és megvetik a mulattokat, Haitin éppen fordított a helyzet: ott már egy csöppnyi fehér vér is előnyt jelent a társadalmi hierarchiában. Ahány ház, annyi szokás…

Ne feledjük azonban azt sem, hogy az amerikai „Bible belt”, vagyis a Bibliát készpénznek vevő övezet fehérei körében, akárcsak a dél-afrikai búrok között tagadhatatlanul létező faji előítéletek az emberfajok szétválasztását célzó „isteni akarat” vallási ideáján alapulnak. A kálvinista búr teológusokhoz hasonlóan amerikai prédikátortársaik is a szegregáció és a négerek alacsonyabb rendűsége értelmében interpretálják azt a bibliai szövegrészt, amelyben Noé megátkozza a négerek mitikus ősének számító Khám nevű fiának egyik fiát, Kanaánt. Khámnak az volt a bűne, hogy meglátta a sátra közepén lerészegedve és meztelenül fetrengő apját, aki bódulatából ébredve mégsem őt, a „bűnöst”, hanem saját unokáját, a vétlen Kanaánt átkozta meg azzal, hogy „szolgák szolgája legyen atyjafiai közt” (Mózes I. 9-25). Ószövetségi történetről lévén szó, a következetlenség és az igazságtalanság nem vehető igazán rossz néven Noétól, aki ugyan jócskán elmúlt már hatszáz éves a sajnálatos apa-fiú incidens bekövetkeztekor, de még csak a szenilitás rovására sem írható nála a dolog, hiszen tudjuk, hogy kilencszázötven esztendőt élt meg, hatszáz évesen tehát még csak „javakorabelinek” számított. Mindazonáltal az Egyesült Államok kétszázmilliós fehér lakosságából hetvenmillióan manapság ez alapján az épületes kis történet alapján ítélik meg Khám fekete bőrű utódait, merthogy a statisztikák szerint ennyien tartoznak a Bibliát szó szerint értelmező neoprotestáns felekezetek táborába. Biblikusan determinált előítéletességüket egyébként a való élet tényei sem cáfolják, éppen ellenkezőleg. A neves amerikai politológus, Geofrey Hodgson szerint ugyanis „az Egyesült Államokban a jelenkori konzervativizmus gyökereinek nagyon nagy része a feketék zavargásai vagy a fekete bűnözés által kiváltott sokkhatásban található” (Le Débat, 2005. január-február). Eszerint tehát az amerikai társadalom Reagan-korszak óta tapasztalható jobbra tolódása és vallási értelemben vett fundamentalizálódása” nagymértékben a négerek antiszociális megnyilvánulásainak az eredménye! A beat-generáció morális és szexuális promiszkuitását biblikus prüdéria váltotta fel, a színes bőrűek pozitív megkülönböztetését célzó affirmatív akcióra a „dühös fehér férfiak” (szociológiai kategóriájának megjelenése jelentette a reakciót. Az ingamozgás törvénye…

Európában a színes bőrűek bűnözői aktivitása még nem váltott ki az amerikaihoz hasonló politikai következményeket, pedig a Le Figaro által közzétett (2002. január 29.) franciaországi bűnözési térkép alapján nyilvánvaló, hogy a leginkább fertőzött területek azok, ahol a színes bőrű bevándorló népesség koncentrálódik, vagyis Párizs és környéke, a belga és német határ menti területek, valamint a déli, tengerparti régió. Patrick Huerre pszichiáter és törvényszéki szakértő a szexuális agresszióknak szentelt 2001. november 22-23-i párizsi konferencián megerősítette, hogy a Franciaországban rohamosan terjedő csoportosan elkövetett nemi erőszakok tetteseinek 52 százaléka arab, 20 százaléka néger. Az ENSZ Bűnkutatási Intézetének 2002. júliusi jelentése szerint a bűnözéstől leginkább sújtott európai régiók a területükhöz képest legtöbb színes bőrűt befogadó Anglia és Wales, ahol ezer lakosra 55 bűneset jut évente. Londonban 2001-ben majdnem száztízezer erőszakos bűncselekményt követtek el, márpedig valamennyi európai város közül a brit fővárosban él a legtöbb harmadik világbeli bevándorló (a lakosság negyven százaléka!). Belgium 2002-es börtönnépességének több mint negyven százalékát külföldi állampolgárságú arab és albán muzulmánok tették ki, és a belga állampolgárságot szerzett bűnelkövetők között is a színes bőrűek voltak többségben. Beszédes című (La guerre ne fait que commencer, vagyis A háború csak most kezdődik, Lattes, Párizs 2002) és a jövendő európai helyzetet is előrevetítő dokumentumkönyvükben Xavier Raufer és Alain Bauer kriminológusok a francia rendőrségi felderítés (RG) adataira támaszkodva közzéteszik, hogy a „városi erőszak” előző évi háromezer tettese közül csupán ötven viselt francia családnevet. Franciaországban a harmadik világból érkező bevándorlók számának utóbbi két évtizedben tapasztalt szakadatlan növekedése a börtönnépesség évi ötszázalékos gyarapodását eredményezte, az 1985-ös 26 ezer főről a mai hatvanezer főre. Olaszországban 1991 és 2004 között a bebörtönzött idegen bűnözők aránya 16 százalékról 39 százalékra nőtt. Sebastien Roché és Monique Dagnaud szociológusok a Grenoble környéki fiatalkori bűnözésről készült tanulmányukban arra a (legalábbis a politikai korrektség szempontjából) sajnálatos és tabusértő megállapításra jutottak, hogy minden második bűnelkövető színes bőrű bevándorló gyermeke (és akkor még nem vették figyelembe a francia állampolgárságú színes bőrűeket), ami szerintük az integrációs politika csődjét jelzi. Mindennek a tetejébe azt is kimondják, hogy „a francia helyzet a jelek szerint az amerikaihoz közelít, ahol a kisebbségek túlreprezentáltak a bűnözők között, de miközben az Egyesült Államokban a tettesek és az áldozatok gyakran azonos fajúak, Franciaországban nem ez a helyzet”. Ellentétben tehát az USA-val, ahol a négerek főleg egymás kárára bűnöznek, a franciaországi (és európai) színes bőrűek elsősorban fehér áldozatokra vadásznak. Az amerikai fehérek százötven év alatt megtanultak védekezni. Az európai fehérek még csak most kezdenek el tanulni.

(Folytatjuk)