A rókák egyre közelebb merészkedtek a lakóházakhoz. A gazdák esténként a verandáról figyelték, beóvakodik-e a tyúkok közé valamelyik. Elővették a csúzlit, elengedték a kutyát, úgy vártak. Egyikük azonban túlzónak és igazságtalannak tartotta az előkészületeket.

Hirdetés

„Ne ítélkezzünk vaktában. Nézzük meg, mit tesz a róka.” Jött, elvitte a tyúkot. Másnap azonban megint jóindulattal szemlélte a sompolygót. „Ez egy másik róka. Vajon mit csinál?” Az is elvitte. Következő este ismét ott toporgott a kerítésnél a vörös bundás, most a gazda maga ment ajtót nyitni, hátha ez a róka jó szándékkal érkezett. Az is elvitte a tyúkot. A ház urának azonban nem voltak előítéletei, csak azért, mert korábban néhány lompos így viselkedett, mégse zárhatja ki az udvarról az összeset. Le is bontotta a kerítést. Rövidesen nem maradt egy tyúkja sem.

A szomszéd ellenben felszerelkezett légpuskával, csapdákkal, drótakadályokkal; nem is kelt lába a baromfinak. Odaátról hallgatnia kellett ugyan a tyúkja vesztett atyafi dorgáló szemrehányásait – „Micsoda kegyetlenség azokat az ártatlan állatokat bántani!” vagy „Az ilyen rosszhiszemű alakok mérgezik meg a világot!” –, de legalább nem maradt éhen. Sőt, a gyerekeinek is elmagyarázta, mennyire végzetes dolog megbízni a rókában. A legkisebb fiú azonban túl szigorúnak találta apja tanácsait. Olykor vitába is szállt vele, még a testvéreivel is összeveszett. A szomszédra hivatkozott.

– Ha felnövök, és lesznek tyúkjaim, én sem kergetem el a rókákat!

– Éhen is fogsz pusztulni, fiam! – bólogatott az apja.

– Én a magam ura vagyok, majd megtapasztalom a világot, nem érdekelnek a kelmed előítéletei.

– Derék dolog, fiam. Így azonban gyorsan magva szakad a nemzetségünknek, és a helyünkbe állnak azok, akik hallgatnak apáikra. Azok majd biztosan nem engedik be a rablót az udvarra.

– De majd megnemesedik a szívük, és beengedik.

– Hát akkor majd az ő helyükbe is új gazda kerül.

Korábban írtuk