Abzug Kölcsey! Most pedig elhatárolódom Ady Endrétől, mert ezt írta: „Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel. Menjünk vissza Ázsiába!…”

„Tessék törvényhozásilag kimondani, hogy az intellektuális élet és foglalkozás tiltva van Magyarországon. Akkor szétnézünk, s kiből földművelő, kiből beamter, kiből katona, kiből kereskedő lesz. De, óh magyarok istene, hisz ez végeredményben ismét az irodalomhoz fog vezetni, az ördög vigye el. Mert óh népem, Árpád népe, az a legszörnyűbb és legmagyarabb átok, hogy a kultúrát nem lehet kikerülni.”

Abzug Ady! Most pedig elhatárolódom Herczeg Ferencztől, mert ezt írta: „Az ellenséges fronton főleg a Huszadik Század körül csoportosuló polgári radikálisoknak szólt a támadásunk. Ennél a csoportnál nem az újító vágy bántott minket, hanem az a leplezetlen gyűlölet és megvetés, amely mindennek szólt, ami magyar volt. Az ő radikalizmusuk nem a hazai társadalom reformvágyából fakadt, hanem külső, idegen oldalról rendezett robbantási kísérlet volt, amelyhez Seton-Watson és Masaryk, akiket valósággal ünnepeltek, adták a szellemi muníciót. Jellemző, hogy a polgári radikálisok mindenkor nagy és gyöngéd megértést mutattak a legvakmerőbb szláv és román nemzeti aspirációk iránt, csak a magyarság minden életnyilvánulásában láttak otromba sovinizmust.

A Magyar Figyelő régi számaiból ki tudom mutatni, hogy mindazok, akikre ujjal mutattunk, akiknek méregkeverésétől óvtuk a közvéleményt, később egytől-egyig a forradalom főkolomposai, majd, midőn véget ért a véres komédia, az emigráns sajtóban Magyarország galád rágalmazói, vagy csehek, románok és szerbek kitartottjai lettek. A leghangosabbak közülük zsidók voltak és ezek voltak azok, akik megcsinálták Magyarországon az antiszemitizmust.”

Abzug Herczeg! Most pedig elhatárolódom George Orwelltől, mert ezt írta: „Tegnap éjjel nézegettem a Chancery Lane-re az Oxford Circusnál és a Baker Street állomásnál betért tömeget. Nem volt mindegyike zsidó, de azt hiszem, hogy az ilyen méretű tömegben a megszokott számú zsidónál nagyobb arányban voltak. A zsidókkal kapcsolatban az a rossz, hogy nemcsak kilógnak a tömegből, de mindent elkövetnek, hogy ki is lógjanak. Egy félelmetes zsidó nő – olyan, mint akiket gúnyrajzokon ábrázolnak – küzdötte le magát a szerelvényről az Oxford Circusnál. Keze cséphadaróként osztott ütéseket mindazoknak, akik útját állták. Mint hajdan a párizsi metróban.

Meglepődtem, hogy D. is – aki kifejezetten baloldali nézeteket vall – hajlamos osztani a zsidók elleni hangulatot. Azt mondja, hogy az üzleti életben részt vevő zsidók Hitler-barátokká válnak vagy pedig arra készülnek. Ez csaknem hihetetlennek tűnt nekem, de D. szerint mindig azokat csodálják, akik rugdalják őket. Úgy érzem, hogy bármilyen zsidó, tehát európai zsidó, inkább a Hitler-féle szociális rendszert részesítené előnyben a miénkkel szemben, ha történetesen az nem üldözné őket. Ugyanez a helyzet csaknem minden kelet-európaival, vagyis a menekültekkel. Kihasználják Angliát menedékként, de képtelenek visszatartani legmélyebb megvetésüket irányában. Látni szemükben, még akkor is, ha nem mondják ki. Tény, hogy szigeti világnézetünk és az ő kontinentális világnézetük nem egyeztethető össze.”

Abzug Orwell! Most pedig elhatárolódom Márai Sándortól, mert ezt írta: „Egy hetilapban, melynek címlapján általában lógó nyelvvel fityegnek a felakasztott háborús bűnösök, melynek szerkesztője, zsidó létére, mint politikai riporter lihegve szolgálta végig a fasiszta rendszereket, s amely az utolsó hónapokban eredménytelenül ostromolt kéziratért: egy alember megtámad, mert én is a huszonegy író és művész között vagyok, akik svájci meghívást kaptak. A cikkíró nem tud mást mondani, csak azt, hogy nincs jogom a meghívottakkal utazni, mert nem szenvedtem eleget, békésen éltem és »tollam villogtattam«, amíg ők, mások, az üldözöttek, munkatáborokban és haláltáborokban sínylődtek. Ez a vád hazug és aljas: egyetlen sort sem írtam le a pillanattól, mikor a németek megszállták Magyarországot; minden lappal, kiadómmal is megszakítottam minden kapcsolatot; megtiltottam, hogy a fasiszta könyvnapra könyvem jelenjék meg; egyetlen betűt nem adtam közzé a pillanattól, mikor a zsidó írók kezéből is kiütötték a tollat, s általában, baloldaliak kezéből; s ez a pillanat 1944. március 19. volt. Mert addig a zsidó és baloldali írók könyvei is megjelenhettek – ha nem voltak politikailag tilos tartalmúak e könyvek –, a zsidó írók és hírlapírók is dolgozhattak a szerkesztőségekben, s dolgoztak is, akkor is, amikor én már régen nem dolgoztam, mert utáltam a németek által ellenőrzött újságírást… Ez a nyávogás hamis és rosszhiszemű; de ez ma a közszellem; akit nem sütöttek meg Auschwitzban, annak nincs joga élni, utazni, nincs joga semmihez; ezek helyeslik a Bé-listát, mert »a zsidókkal is ugyanez« történt, s ha megmondod nekik, hogy amit a zsidókkal csináltak, aljasság volt, de aljasságot nem lehet igazságtalansággal kiegyenlíteni, akkor reakciós vagy; ezek árulják meggyilkolt rokonaik és családtagjaik mártíriumát állásért, sápért és koncért; s az egész ország kezd nagyon fáradt lenni ettől a hangtól és magatartástól.

Nincs már kedvem ahhoz a svájci úthoz; … nincs kedvem semmiféle közösködéshez, nincs kedvem beülni ugyanabba a kupéba ezekkel az emberekkel. Utazzanak és viruljanak. S ha mégis elmegyek, az már csak demonstráció lesz, nem utazás.”

És ezt írta: „A kunmadarasi pogromot követő napon zsidó tüntetők járták be Budapest utcáit – a néma és jogos tüntetés helyett fenyegetőzve kiabáltak, két útjukba akadó keresztényt megvertek, majd B. páternek, mikor a miniszterelnökség nevében megnyugtató szavakat mondott neki, ezt kiáltották: »Halál a keresztény papokra!« Tehát a kunmadarasi gyilkosságot újabb kunmadarasok követik majd. A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből állt össze, vérszomjas szemet-szemért alakokból; azok a szegények, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára.”

És ezt írta: „A zsidókat szidják. Minden hivatal tele van velük, mondják, tisztességtelenek a kereskedelemben, erőszakosak, ízléstelenek, hangosak és igazságtalanok a sajtóban, a közéletben, a politikában stb. Azt hiszem, nem az a baj, hogy zsidók vannak a hivatalokban, a tőzsdén, a szerkesztőségben. A baj az, hogy afféle alzsidók vannak túlságos számban mindenütt, alantas, értéktelen, selejtes emberek. A nagy tragédia a zsidóságot is értékeiben dézsmálta meg – nemcsak a zsidó értékek pusztultak, hanem az értékes zsidók. Az irodalomban elpusztult Szerb Antal, Szomory, Sárközy, Halász Gábor, Hevesi András, s jött helyettük néhány buzgó moszkovita alkalmazott. S mindenfelé ez történt: alzsidók tűntek föl, a letűnt, fasiszta alkeresztények helyében. Ezért a sok selejtesség, tisztességtelenség, néhol aljasság.”

És ezt írta: „Az irtózat után, ami a zsidósággal történt, általában és nálunk különösen, meg lehet érteni azt a mély emberi sértődöttséget, amely eltölti lelküket és idegrendszerüket. De ez a sértődöttség igazságtalanságokra és olyan esztelen túlzásokra készteti őket, s olyan magatartásra, amiben felolvad a sértődés borzalmas emlékeinek igaz oka, s már csak az indulat lobog, esztelenül, sárga lánggal, pusztítva mindent maga körül, s pusztítva végül önmagát. S ezt nem lehet megakadályozni.”

És ezt írta: „A zsidóság irtózatosan szenvedett és a megmaradt zsidóság egy jelentős csoportja a szenvedések hatása alatt elvesztette lelki egyensúlyát: bosszút akar. Nem tudják, hogy a valóság nem tűri a bosszút. Nincs bosszú; csak igazság van. Az igazság megnyugvást szül, a bosszú csak bosszút szül, hetedíziglen.

A zsidók lelki alkata – általánosságban, mert én is ismerek nagy kivételeket! – kevéssé hajlamos az igazságtevés nagy és fájdalmas vállalkozására. A bosszú inkább kedvük szerint való. Az Ótestamentum, melyet most olvastam el – aprólékosan és figyelmesen, úgy, ahogy történelmet kell olvasni –, arra tanít, hogy ez a nép, mikor nevelői nemzetté kovácsolták, szenvedélyes és szertelen volt, egyensúlytalan. Ezért a kegyetlen törvények. Igaz, valószínű, hogy mind a kis semita népek, melyek eltűntek az időben, a midianiták, jebuzéusok, éppen ilyen kegyetlenek és szertelenek voltak. A zsidók megmaradtak, minden alkati tulajdonságukkal, a kereszténység megtörtént körülöttük, de nélkülük; ez a végzetük.

Igaz, a kereszténységtől sem lettek – a történelmi gyakorlatban – kevésbé szertelenek és kegyetlenek a népek, amelyekkel »megtörtént«, a kelták, latinok… De a princípium, melynek jegyében megkísérelték az emberi életformák építését, az Igazság princípiuma volt. A kivétel mindig gyarló volt – mégis, a különbség a »fogat fogért, szemet szemért« és a »szeresd felebarátodat, mint tenmagadat«, s az »aki téged jobbról üt meg, annak tartsd oda a bal arcodat«: lényeges. A keresztény a gyakorlatban éppen olyan kevéssé hajlandó oda tartani a bal arcát annak, aki megütötte, mint a zsidó, hanem baltát ragad és dühében vagdalkozni kezd; de a princípiumot – ha keresztény – lélekben elismerte.”

Meg ezt írta: „A kommunisták »Tovább« című hetilapja, amely typographiában, szerkesztésben, szellemben, hangban is tökéletes mása a fasiszták »Egyedül vagyunk« című hetilapjának – cikksorozatot kezdett a nagytőkések, különösképpen a zsidó nagykapitalisták ellen. Zsidó bankárok fényképét mutatja, megfelelő szöveggel, »Ezekért dolgoztunk« címmel –, tehát pontosan úgy, mint a fasiszta újság, három év előtt. A különbség csak annyi, hogy a zsidó tőkéseket támadó cikksorozatot akkor zsaroló keresztény újságírók írták; ma zsaroló zsidó újságírók írják.”

Végül ezt írta: „A zsidóság. Két frontja van ma: egyik kapitalista, másik bolsevista; egyik a vagyonát védi minden áron, másik az életét. De mindkét tábor megegyezik abban az égő, olthatatlan gyűlöletben, ahogyan a magyarság egészének vesztét kívánják. Nem igazságot és jóvátételt kívánnak, hanem bosszút, az elszenvedett, valóban irtózatos és kegyetlen gyötrelmek és veszteségek miatt, bosszút hetedíziglen, tekintet nélkül a nemzet egyedeinek személyes bűntelenségére, vagy felelősségére. Egyformán kívánják, hogy pusztuljon el a nemzet, olvadjon, de az orosz szovjetbe; ez a legkevesebb, amit kívánnak. A kapitalista zsidók ezenfelül azt kívánják még, hogy valamilyen külön csoda mentse meg a vagyonukat.”

Figyelmeztetés: ha egy rasszista, balliberális lap egy nyikkal is meg meri támadni elhatárolódásomat az antiszemitizmustól, Luther Mártontól is el fogok határolódni. Hosszan. De most, hogy ennyit elhatárolódtam, már nem félek.