Ha a hatalommal bírók és hatalomért brusztolók kicsinálnak egy semmilyen hatalommal, befolyással, jelentőséggel nem rendelkező figurát, azt ordibálva, hogy mekkora veszély ő a társadalomra – náci tempó.”

A halhatatlan sorokat egy Uj Péter nevű publicista vetette papírra, és a Népszabadságban jelent meg január 7-én, szerdán a 9. oldalon. Álljunk ellen azon kísértésnek, hogy bárminémű következtetést vonjunk le abból, hogy az idézett szerző vezetékneve nyelvtanilag hibás, mert a magyar nyelv szabályai szerint vagy Új-nak, hosszú ú-val, vagy Ujj-nak, hosszú j-vel kéne írni, mert ez – bár mint tudjuk, nomen est omen – személyeskedés. És álljunk ellen azon kísértésnek is, hogy a szerző szavait – azonos tartalommal – másokra alkalmazzuk, vagyis felmentést reméljünk sokszor lenácizott személyiségünk rehabilitálásában bízva, amikor arra hivatkozunk, miként Uj kolléga mondta, hogy ha a „hatalommal bíró” illetve az azért „brusztoló” seregek vezérhangjai bármelyikünket bármiért nácinak (ti. „a társadalomra veszélyesnek”) neveznének – az náci tempó volna, mert ez meg ostobaság és gyávaság. Az ember ne bújjon egy Uj mögé.

De ha már Uj ilyen széles távlatokat nyitott a penetráns sértegetés és obskúrus gyalázkodás amúgy fölöttébb széles fennsíkján, talán nem árt egy kicsit alaposabban körülnéznünk, nem annyira a magunk vagy mások földühítésének szándékával, mint inkább azon céllal, hogy jobban megértsük a helyzetet. A Tilos Rádió nevű, mindeddig nem sokak által ismert és még kevesebbek által hallgatott médium keresztényellenes megnyilvánulásai sokadik nekifutásra végül sikeresen felbőszítették a felbőszíteni kívánt polgári tömegeket, és kisebb mértékben, de azért érzékelhetően az őket képviselni hivatott egyházi vezetőket és politikusokat is.

Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy jelezzük, a keresztényellenes provokáció nem egy vagy több alkoholos befolyásoltság alatt lévő műsorvezető vagy szerkesztő pillanatnyi elmerohama volt, hanem minden túlzástól mentesen állíthatjuk, bár stilárisan meglehetősen lazán felvezetve – a hely szelleméhez igazítva –, valójában tudományos alapossággal előkészített kezdeményezésről van szó, amely bizonyos jelek alapján nagy valószínűséggel még nem érte el kitűzött célját. Ha úgy tetszik, nem azok voltak a kiszemelt személyek, akik elsőnek reagáltak. Elképzelhető azonban, hogy a célba vett szereplőkhöz is eljutott a jóságos médiumok közvetítésével az üzenet, s nem lehetetlen, hogy esetleg sikerül ezáltal kiváltani azt a reakciót is, amiért ez a különös, kumulatív provokáció megtörtént.

De e sorok írásakor még nem történt robbanás, még csak egy izraeli zászlót égettek el jótékony kezek a tüntetést követően, miáltal sikeresen relativizálták a Tilos Rádió provokációját. Ami késik, az esetleg nem múlik, s ennek okából nem árt tudnunk, hogy mire kell felkészülni.

Bár a médiumok elsőrendűen a „kiirtanék minden keresztényt” kezdetű mondókára hegyezték ki pennáikat, sokkal súlyosabb és veszélyesebb provokáció volt a Jézust fattyúnak nevező kijelentés. Éppen ezért nemcsak meglepő, de kifejezetten aggasztó az a különös hallgatás, ami e példátlanul agresszív kijelentést övezi. Ez, ha úgy tetszik, a vihar előtti csendre emlékeztet. Annak okából tehát, hogy a csend megtörésével a vihar kitörésének váratlanságát mérsékeljük, vessünk néhány történeti pillantást a kijelentésre.

A kijelentés ugyanis nem új keletű, sőt azt mondhatjuk, hogy a vád szinte egyidős a kereszténységgel. Ez olyannyira igaz, hogy János evangéliumában is találunk erre – ámbár csak a beavatottak számára felismerhető – utalást a 8. rész 41 fejezetében: „Ti a ti atyátok dolgait cselekszitek. Mondának azért néki: Mi nem paráznaságból születtünk; egy atyánk van az Isten.” Hogy ez a mondat mennyire egyértelműen azonos a minapi kijelentéssel, arra vonatkozóan meglehetősen gazdag irodalom áll a téma iránt érdeklődő szakember rendelkezésére.

Találomra ragadjuk ki a kérdés egyik vitathatatlanul avatott, bár mitagadás, meglehetősen plasztikus stílusban fogalmazó elemzőjét, Luther Mártont, aki az egyik tanulmányában (A zsidókról és hazugságaikról) ekképpen ír: „Azután fattyúnak nevezik Őt, anyját, Máriát pedig szajhának, akinek Ő egy kováccsal való házasságtöréséből született. (…) Tovább hazudnak, és gyalázzák őt és az édesanyját, hogy rosszkor foganta. Ezt a stiklijüket nagyon csípősen, marón és gonoszul gondolják. Mózes írja (3. Móz. 20, 18), hogy egy asszony, az anya, amikor tisztul, tartsa magát távol a férjétől és a férj őtőle, a test és az élet elvesztésének kockáztatásával, mert ami a tisztulás idején fogantatik, az alkalmatlan, beteges gyümölcs lesz, tébolyodott gyermek, született bolond, ördögfajzat, boszorkányfattyú és hasonlók, akiknek élethossziglan megmarad a bomlott agyuk. Ezzel akartak tehát káromolni bennünket, keresztényeket a zsidók, hogy egy anyai testből született bolondot, vagy egy valódi ördögfattyút tisztelünk Messiásként. Ily ostoba, elátkozott gójoknak tartanak bennünket a főokos, körülmetélt és mélyen ihletett szentek. Ám legyen: ezek az ördög saját gondolatai és szavai.”

A reformáció atyja 1542-ben írta és a következő év tavaszán tette közzé vitairatát, amelyből a fentieket idéztük. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy akkor még nem volt Tilos Rádió, mint ahogy egészen bizonyosak lehetünk abban is, hogy Luther Márton nem foglalkozott volna olyan behatóan és bő terjedelemben a Jézus urunkat becsmérlő kijelentéssel, ha az idestova ötszáz évvel ezelőtt csak egy korabeli „médiaszereplő” könnyelmű kijelentése lett volna. Mint ahogy nem is volt az, hanem a zsidóság a Tórával egyenrangú másik, de a keresztény világ által gyakorlatilag egyáltalán nem ismert szent könyvének, a Talmudnak részét képezi. Mindmáig.

Idézzük most fel a keresztény teológus és kiváló talmudtudós, Huber Lipót szavait a Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig című művét, mely első ízben 1936-ban Kalocsán jelent meg:

„Jézus egyéb gyalázó elnevezései: fattyú, mert a rabbik törvénytelen származásúnak tartották, kéjnő fia, azon gyalázatos rágalmak miatt, amelyekkel a rabbik anyját vádolták, bolond, mert Isten fiának, sőt Istennek vallotta magát, csábító, mert szerintük az igaz Istentől a népet elpártolásra bírta, varázsló, csodái miatt, arcátlan vagy szemtelen, mert egy alkalommal a tudósok előtt fedetlen fővel ment el, és a bölcsek szavainak kigúnyolója.”

A Talmudban egyébként egy egész külön fejezet foglalkozik Jézus kabarészerűen előadott életével, a Toledót Jesu, ami körülbelül úgy fordítható magyarra: Jézi élete, mivel a Jesu név értelmetlen torzítása az eredetinek, rosszabb, mintha mondjuk valaki Mátyás királyt Matyinak nevezné, talán esetleg Fütyinek. Nem terheljük az olvasót a gúnyirat részletes ismertetésével, akit a kérdés érdekel, Huber idézett könyvében elolvashatja. Itt és most csak arra szorítkozunk, hogy bizonyítsuk, a Jézust fattyúnak nevező kijelentés nem volt sem véletlenszerű, sem meggondolatlan, hanem egy nagyon is gazdag történeti irodalommal rendelkező teológiai álláspont kifejtése, amely feltehetően nem a laikus közvélemény irritálására fogalmazódott meg, hanem azokat vette célba, akik tudták, hogy mit jelent, s következésképpen azoktól vár megfelelő választ, akik erre nem mondhatják, hogy nem értik, miről van szó. És az is válasz, ha nincs válasz…

Azon kedves olvasók kedvéért, akik a fentieket valamiféle szőrszálhasogatásnak, rosszízű, s kétséges hitelű tudományoskodásnak fogják föl, hadd szolgáljak még némi adalékkal. Ismét Huber Lipótot idézem:

„Nemcsak sértők, hanem egyenesen istenkáromlók Jézusnak szokottabb következő elnevezései: Sztadá (Sztadaiosz = tábori katona) fia, Jesúa, Pantéra (vagy Pandéra) fia, Jesu…

Gyalázó rágalmazásuk szerint ugyanis Mária (nem a szentlélektől, de nem is szent Józseftől) valami Panderától (Panterától) foganta Jézust, amiért Máriát ezzel a gúnynévvel illetik is: Sztadá a. m. (a férjétől) elpártolt, vagyis hűtelen…”

Giczy György, a KDNP későbbi elnöke még fiatal teológusként ugyancsak foglalkozik a kérdéssel Törvénytisztelet és messianizmus a Talmudban és a középkori zsidó-keresztény disputákon című kötetében, mely a Szent István Társulatnál jelent meg, évszámmegjelölés nélkül. Ebben Giczy a következőket írja:

„A Sabbat 104b-ben olvasható egy bizonyos »Ben Stada« nevű személyről szóló tudósítás, aki – a talmudi bölcsek szerint – valószínűleg Egyiptomban tanult varázslást űzött. Ugyancsak róla beszél a Szanhedrin 67a egy részlete, s alakját a bálványimádással – a Tóra szerint az egyetlen lehetséges halálos bűnnel – hozza kapcsolatba. Egy másik – a Sabbat 104b-ben és a Szanhedrin 64a-ban lévő – beszámoló Ben Stadát azonosítja Ben Panderával, mégpedig a hűtlen anya név-etimológiája alapján, s ezen – Pappos ben Jehuda feleségének hűtlenségén élcelődik a Gittin 90a. (»Rabbi Meir mondja: Ahogy különböző vélemények vannak az ételekről, ugyanúgy a nőkről is. Némelyek, akiknek légy száll a poharába, kihajítják és nem isznak belőle. A másik mód Pappos ben Jehudáé, aki feleségét bezárva tartotta, ha elment otthonról.«)”

Ennyi talán elég ízelítőnek arra vonatkozóan, hogy az a provokációsorozat, amit a Tilos Rádió bemutatott, sokkal több annál, mint aminek látszik. Remélhetően most már a Demokrata olvasója is tudja, itt valójában arról van szó, hogy valakik – nem tudni, mi okból – olyan tüzet próbálnak meg feléleszteni, amely minden túlzás nélkül mondhatóan idestova kétezer éve ég; olykor csak parázslik, olykor mintha már egészen kialudt volna, de úgy tetszik, valakik valamiért most ismét szükségét érzik annak, hogy felszítsák.

Magyarán arról van szó, hogy a keresztény identitás mélyrétegeit vette célba ez a játékosnak tetsző provokáció, s ennek ismeretében érthető meg igazán Uj Péter fenyegető logikai okfejtése: aki a kereszténységet érő példátlanul alpári sértésre keresztényként reagál, az náci. Azért náci, mert ennek a sértésnek a forrása, a lassan már szerencsésen elfeledni látszódó fejezet a zsidó Talmudban található. Aki tehát a sértés ellen lázad, az szükségszerűen a zsidósággal fordul szembe, s ezért – akár támad, akár védekezik – az náci. Nos, tisztelt olvasó, ez az a pont, ahol a dolog komolyra fordul. Ezt ott, a pesti Kinizsi utcában a Tilos Rádió rút épülete előtt senki sem vette észre.

De jobb későn, mint soha.