Néhány évvel a könyv megírása előtt Giscard-t Dublinba invitálták előadást tartani Edmund Burke halálának kétszázadik évfordulóján. Giscard-nak fogalma sem volt arról, hogy Burke kicsoda. Ez egy vezető európai konzervatív politikus részéről elég meglepő vallomás. Az előadásra készülve Giscard azonban „falta”, Burke 1790-ben megírt, korszakalkotó munkáját a francia forradalomról. Ez az olvasmány jelentette neki azt az archimédeszi pontot, amely megadta azokat a távlatokat, amik hozzásegítették, hogy saját politikai pályafutása alatt felhalmozott tapasztalatait, franciaságának legbensőbb énjét, újszerűen kifejtse.

Tehát miből áll Giscard szerint a franciák tudatlansága és mi köze van ennek Franciaország politikai hanyatlásához? Ez természetesen a francia „gloire”, az a hiedelem, amelyben a politikusok is osztoznak, hogy Franciaország még mindig a világ közepe. Ebből egyenesen következik, hogy a külvilág dolgait nem képesek helyesen értelmezni, és ezért a globalizáció kihívásaira nem tudnak megfelelően reagálni.

Tudatlanságuk más forrásokból is táplálkozik. A franciák képtelenek tudomásul venni a tényeket. Ebből következik, hogy azt gondolják, mindenben nekik van igazuk. Ez részben neveltetésüknek köszönhető. Nagyra tartott oktatási rendszerük a kritikai szellem fejlesztésére épül, ezzel csak az a baj, hogy figyelmen kívül hagyja a tényeket. Ennek is történelmi háttere van. A tankönyvek szellemiségét a francia felvilágosodás gondolkodói hatják át. Ők a kritikai szellemet nem a tényekkel szemben gyakorolták, hanem, hogy küzdjenek a babonák ellen és megdöntsék a zsarnokságot. Ez a társadalom-lélektani magyarázata annak, hogy a francia, ha valami újjal szembesül, zsigerből negatívan reagál. Ahogy Giscard maga mondja, „a francia előbb bírál, s csak azután vizsgálódik”. Ezért aztán a franciák nincsenek felkészítve a jövő problémáira.

Franciaországban a válság jelei, a könyv írásának idején mindenütt jelen voltak: az intézményrendszer bürokratikus működésében, a jakobinus hagyományok fojtogató és bénítólag ható továbbélésében, a túlközpontosításban, az elavult adórendszerben, ami Giscard szavait idézve, az „új hugenották” elvándorlásához vezetett. A közvéleményt leginkább foglalkoztató társadalmi probléma pedig a Magreb térségből érkező bevándorlók és leszármazóinak beilleszkedési problémái, az ezeket kísérő devianciák elharapódzása, az erőszak terjedése, a többi problémával együtt a franciáknál tartós rossz közérzetet és elégedetlenséget okozott. Ezt csak fokozta a problémák kibeszéletlensége. A problémákkal való őszinte szembenézést a baloldali értelmiségi és médiaelit által kreált tabuk, és a „politikailag korrekt” közbeszéd diktatúrája lehetetlenné tette.

Azóta Franciaország megváltozott. A változást, nem véletlenül, egy outsider, a magyar–görög–zsidó származású Sárközy elnök neve fémjelzi. A Sárközy-jelenség annyira frappáns, személye annyira megosztó, hogy felbukkanása óta hol felmagasztalják, hol démonizálják, mint Magyarországon Orbán Viktort. Jellemző az a szatirikus-kritikus, „leleplező” tudósításokat árasztó blog, ami „egy éber állampolgár” szerkesztésében működik (mint nálunk a demokráciát féltő chartások), és amely az új Franciaországot a lefordíthatatlan Sarkofrance kifejezéssel illette.

Valójában mit képvisel Sárközy, és mi magyarázza az elnökségét kísérő földindulást? Sárközy hatalmas lendülettel hozzálátott Franciaország megreformálásához. Terápiája, akár olvasta Giscard könyvét, akár nem, a giscard-i diagnózis mentén alakult. Nekiment a tabuknak és ezzel leradírozta a Le Pen-féle szélsőjobbot, partvonalra tette a baloldalt. Beszédeivel mozgósította a fiatalságot. Milliókba öntött hitet. Feltámasztotta a nemzeti büszkeséget és öntudatot. Kikezdte a francia baloldal által dédelgetett 68-as májusi diáklázadás szellemiségét és mítoszát, megkérdőjelezte az érinthetetlennek tekintett „laicitást” azzal, hogy 2007 decemberében a lateráni palotában „pozitív laicitásról” beszélt, majd az idén szeptemberben, a Szentatya franciaországi látogatása alkalmával mondott beszédében, utalást tett Franciaország keresztény gyökereire.

Sárközy felrázta Franciaországot. Legnagyobb hatású beszédét a fiatalsághoz intézte, még az elnökválasztási kampány idején. Ennek hatására pártjának, az UMP-nek ifjúsági tagozata, a Jeunes Populaires rendkívül dinamikus fejlődésnek indult. Taglétszáma gyorsan 30 ezer fölé ugrott. Új, augusztusban megválasztott 23 éves elnöke, Benjamin Lancar – az UMP főtitkára, Patrick Devedjian pártfogoltja – azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a májusi diáklázadás 40. évfordulóján szervezett akcióival a mai fiatalok „jobboldali forradalmát” vetítette elő. Azt a maroknyi magyar fiatalt, akik közvetlen kapcsolatba kerültek az UMP-vel, megérintette a mozgalom hihetetlen dinamizmusa és újszerű politizálása, amely teljesen megváltoztatta az emberek jobboldalról kialakított képét. Érdemes elolvasni Loppert Dániel, a Fidesz Ifjúsági Tagozata elnökének élménybeszámolóját az UMP idei nyári egyeteméről. Figyelemre méltó, hogy a tagozat külügyi kabinetjének korábbi vezetője, Perényi Zsigmond francia kapcsolatai révén el tudta érni, hogy Sárközy, személyes videoüzenettel köszöntötte az Ifjúsági Tagozat alakuló kongresszusát. A magyar jobboldalnak ajánlatos „vigyázó szemeit” Párizsra vetni. A Polgári Szövetségnek, különös tekintettel saját múltjára, érdemes elgondolkodnia azon, hogy máris bensőséges viszony alakult ki az UMP vezérkara és a Szövetség ifjúsági részlege között. Meg amúgy is, van mit tanulni a franciáktól.

Mme de Perény, Menton