Skype

A számítógép monitorján feltűnt a hajdani amerikai elnök.

– Megkínálnálak whiskey-vel – udvarias­kodott az egykori magyar miniszterelnök, miközben elfészkelődött a villa nappalijában a kanapén –, de így Skype-on keresztül sajnos nem lehet inni. Mondd, Bill, nálatok New Yorkban most hány óra van?

– Little Rockban vagyok, és hajnali négy. De szívesen meghallgatlak, Frank, majd szunyókálok délután. Mit szeretnél tudni?

– A tanácsodat kérném. Egyelőre úgy fest, nem leszek újra kormányfő. Amikor neked lejárt a mandátumod, a nejedet indítottad jelöltként. Valami hasonlón töröm a fejemet.

Clinton arcára kétségbeesett vonások ültek ki az emlékek hatására:

– Folyton nyafogott, hogy ő is lehetne elnök, hiszen én se vagyok nála se okosabb, se gazdagabb, mégis megválasztottak. Még a családban is neki van nagyobb szája.

– Nahát, nálunk is. Anyós szintén beleszól mindenbe?

– Már nem. Van Hillarynek anélkül is elég nagy egója. Meg aztán, lássuk be, a Monica-üggyel eléggé megaláztam. Utána igyekeztem kielégíteni az ambícióit.

– És jól sült el?

– Nem mondhatnám. Jött az előválasztás, boldog-boldogtalan elindult rajta, ő volt az esélyes, erre előkerült egy fekete, és legyőzte. Gondolhatod, mit érzett.

– Nálunk ez nem történhet meg. Bár ha Jakab megelőzi, az se kisebb blamázs. Vagy az a szakállas, fura fiatalember.

– Aztán kibekkeltük a feketét, Hillary végre felkerült a szavazólapra, de megverte a narancssárga hajú. Ettől persze tisztára begolyózott, nem volt otthon egy nyugodt percem. Tört-zúzott, engem is bántott… Jobb lett volna nem is indítani!

Gyurcsány megriadt a kilátásoktól.

– Lehet, hogy szót kéne váltanom az asszonnyal?…

A háttérből affektáló hang hallatszott:

– Kivel beszélsz, Feri?

– Senkivel, drágám, valami reklám – kiáltotta zavartan. – Sorry, Mr. President – és lecsukta a laptopot.