Svéd melegtoborzó, viking verbunkra
Hamarosan fantasztikus lehetőség kínálkozik az elnyomott magyar homokosok előtt. A nyitott és szabadságszerető Svédország ugyanis tárt karokkal fogadná akár 40 ezer magyar meleg és még több amerikai sorstársukat. Benjamin Dousa kereskedelmi miniszter tette ezt a nagyvonalú bejelentést egy, a svéd kormány új stratégiáját felvázoló nyilvános beszélgetésen. Dousa szerint egyre több ország – köztük naná, hogy Magyarország és az USA – indult el a bűnös, úgynevezett autoriter irányba, amire a viking (varéga) nyitottság és el-, illetve befogadókészség találó válasz lehetne. Ezért várják hát tárt karokkal a meleg tízezreket, akik állítólag új lehetőségeket hozhatnának vagy teremthetnének Stockholmban.
Mi tagadás, ez a svédeknél (varégoknál) Kolbászból van a kerítés hangzatú miniszteri nyilatkozat ügyesen, sőt találóan édesgeti magához az említett célközönséget, akár 100 esztendeje a nagy gazdasági világválság idején, csak akkor nem nyavalygó melegek, hanem szegények milliói hagyták el a vén Európát, a gyönyörű nőt, bízva abban, hogy a tengerentúli vaskohók kokilláiból nemcsak forró ércet, de mellé a kenyérhez kolbászt is csapolhatnak.
Napjainkra vetítve a tengerentúli kolbászos kerítés ígéretének 100 éves történetét, elképzelem, amint a pesti elfújt meleg felvonulás ajvékoló kiábrándultjai papundekli kofferba, használt ágylepedőbe söprik és gyömöszölik lila parókájukat, ülepükön lyukas, ugyanakkor szegecses bőrtangájukat, a vezetőszárral, a szilikon cicikkel, valamint a csüngő kösöntyűkkel együtt, majd elindulnak, még inkább kivándorolnak a fjordoktól izgalmasan átnedvesedett szabad világba.
Elől botorkálna szódásüveg talpú napszemcsiben, karján flitteres retiküllel Márk (művésznevén Manyi) teletömött banyatankot vonszolva, aki ráadásul nemcsak meleg, de papírja, sőt rendőrségi határozata van róla, hogy egy törvényileg lejárt szavatosságú gyermekmegrontó is. Nyomában kissé lemaradva Robika lépdelne, aki szerint meg nem a másságtól, hanem kizárólag „azorbán” rendszerétől kell félteni a kiskorúakat, amit teátrumi vasfüggönyökbe kapaszkodva is gyakran kikiabál, de a fogékony közönség még mindig alszik. Mögöttük népes tábor közepén araszolna a vasparipa pályaudvarán Xavér, kezében fürtös lila orgonával, ajakán szájharmonika, amin Michelangelo szerelmes versét fújná egy olasz fiúhoz.
Aztán még elképzelem azt is, nem olvasóim untatására törekedve, amikor a magyar melegek az idegesítő zötykölődést követően végre megérkeznek és könnyeiket morzsolgatva a feléjük kitárt svéd karokba omolnak, mindvégig lefasisztázva az országot, ahonnan idekényszerültek a gonosz heterók elől. Az egymásra találás örömét kiélvezve és Dousa miniszter kegyeiben járva rögvest be is mutatnák, sőt meg is valósítanák a magukkal hozott új lehetőségeket a varég szabad világ csodálatára.
Márkuci (művésznevén még mindig Manyi) például megnyitná Stockholm szívében a Lakatos-féle Retikül és cipőfelsőrészkészítő árusítással egybekötött manufaktúráját. A kirakatban nemcsak férfiaknak, hanem fiatal fiúknak is előnyös és tetszetős kézitáskák, illetve mellettük sportcipők kelletnék magukat. Utóbbiakért nem svéd koronával, hanem természetben kellene fizetni az eladó által kiválasztott, zárható helyiségben és a kierőltetett kívánságok maradéktalan teljesítésével.
Csepűrágó Robika pedig Varég matrózok közös kajütben címmel zenés darabot állítana színpadra, melyben hétpróbás szexkalózok három felvonáson keresztül viking verbunk kísérettel édesgetnének, toboroznának kéjes hajóikra erős, sportos, de tapasztalatlan regrutákat. Az előadás vezér mondanivalóját persze számos mellékepizód is színesítené, a végére szivárványban pompázna színpad és közönség.
Xavér sem lenne rest és zsebre vágott szájharmonikájával muzulmán mecsetté átalakított keresztény templomok karzati orgonasípjain mutatná meg tehetségét napról napra és mecsetből mecsetbe vándorolva az irigylésre méltóan szabad és befogadó rajongóknak. Ezzel mindenki a helyére kerülne.
A teltházas sikerek hallatán a heterók technofasiszta országának egyik ellenzéki alakulatának Tisza sellője, Bódi Kriszta vezetésével, a tarra vágott Potyondi, az érettség(i) hiányával bajlódó Pankotai, a teológus tudor Perintfalvi, végül pedig Parászka és Mérő úrhölgyek azonnal útra is kelnének, hogy személyesen gratuláljanak a határtalan nyitottság és szabadság Kárpát-medencében elnyomott hőseinek. Infantilis csodálatuk jeléül át is adnák nekik a svéd Dousa miniszter jelenlétében a kézzel varrott és gazdagon díszített „Nekem olyan asszony kell, aki férfi szerszámot visel”, valamint a „Nyílik a piros tulipán, vágd le a szakállad asszonykám!” felíratozású falvédőket. Az ünnepi vacsorán pedig Csipke Józsika és Poloska Pogácsa kitűzőket osztogatnának a szabad szerelem és a férgek hasznosítása a reform táplálkozás jegyében.
Hogy mindez csak zabolátlan képzelgés? Meglehet, de van némi alapja, hiszen Dousa, a svéd kereskedelmi miniszter már meg is tartotta meleg toborzóját, sőt sorakozót fújatott. Miért ne követhetné és zárhatná le ezt az egész svéd nyavalygást a jól ismert Takarodó dallama. Azt követően pedig mehetnének is a vasparipa pályaudvarra a kivándorlók, ahol búcsúzóul nem azt énekelnénk nekik, hogy Mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad, helyette viszont homlokon csókolnánk a mozdonyt.