A száz éve Budapest után talán második kultúrcentrumként tündöklő, s ma már csak sebeit nyalogató Nagyváradról majd máskor. Hiszen Szabadka és Palics még nagyobb veszélyben van. A Komor Marcell és Jakab Dezső tervei nyomán 1907 és 1912 között felépülő Kultúrpalota, amely már jó ideje a szabadkai városházaként működik, szerencsére elég jó állapotban van még. Igaz, a Monarchia hangulatát idéző kávéház helyén már egy McDonald’s pöffeszkedik – a Városháza földszintjén. De a monumentális épület Zsolnay-cseréppel fedett tetőzete alatt ott pompázik a központi lépcsőház a díszajtókkal, Róth Miksa üvegablakaival, az úgynevezett zöld tanácsterem, és a káprázatos Díszterem a Nagy Sándor alkotta vitrázsokkal. Utóbbiakat az Árpád-ház nagyjaitól Széchenyin, Kossuthon át Deákig ékesítik nemzeti hőseink. Némileg árnyalja a képet, hogy ezen az épületcsodán kívül csak az egészen egyéni Raichle-palota és a zsinagóga védett szecessziós műemlékek. A többi e stílusban emelt épületet nyugodtan lebonthatják, átalakíthatják. Erre sajnos akad néhány példa. Egyébiránt az 1900 és 1902 között emelt szabadkai épületcsodánál a korszak zsinagógáit jellemző konzervatív ízlés és motívumkincs háttérbe szorult, még a legintimebb szakrális elemek is a magyar népművészet köntösébe öltöztek. Elég érthetetlen, hogy erre a szépséges épületre és környékére valahogy sehonnan se jut pénz… Ellenben jut megannyi szerb tulajdonú kávéházra, szórakozóhelyre, amelyek a rossz (?) nyelvek szerint maffiapénzből létesültek. Ezek vendégei jórészt a Boszniából, Horvátországból és Koszovóból elüldözött vagy kiebrudalt szerbek, akik egy egészen másfajta kultúrát hoztak magukkal Bácskába. A régóta e tájon élő szerbekkel megtanultak együtt élni a magyarok, és viszont, de az új jövevények mások. Nemcsak az etnikai arányokat bomlasztották fel, hanem a szokásokat is. Már az sem szívderítő, ha az új hivatali alkalmazottak egy szót sem értenek magyarul, s a magyar neveket még megközelítőleg helyesen sem tudják kiejteni. Az viszont már a régi bácskaiaknak kifejezetten félelmetes és fenyegető, ahogyan az új jövevények mulatoznak, ünnepelnek. A Szpartak nevű, főtéri étteremben minden este kemény játék zajlik, persze, oda nem muszáj betennie a lábát a régi szabadkai polgárnak. Ám az már elég sokakat érintett, amikor a jugoszláv kosárlabda-válogatott világbajnoki győzelmét ünneplő tömegből megannyian gépfegyverrel lőttek az ég felé. A gépfegyverek ropogása félelmet kelt, de már nem döbbent meg senkit, hiszen a ’90-es években ide menekültek jelentős részénél még mindig van fegyver. Ilyen körülmények között pedig ki vállalkozna például egy ingatlanvitára?Apropó, van a környéken néhány ingatlanja a híres-hírhedt Karadzsics klánnak is. Sokáig tartotta magát az a legenda, hogy a háborús bűnösként keresett boszniai szerb vezér, Radovan Karadzsics Szabadkán, a rokanainál bujkál. Könnyen lehet, nem alaptalanul volt ez sokáig téma. Hiszen a másik boszniai szerb vezér, Mladics tábornok Belgrádban tűnik fel gyakran. Az pedig nincs messze, a pálya pedig – úgy tűnik – szabad. De ha ők nem is, sok kis háborús bűnös megkeseríti a szabadkaiak életét. A tíz éve még relatív magyar többséggel rendelkező város mára elveszítette magyar, vagy legalábbis jó értelemben vett vegyes – magyar, horvát, bunyevác, szerb – arculatát, s dominánsan szerb jellegű lett. A magyarok közül a szegénység és a katonai behívók elől sokan elmentek. S mivel főleg az aktív korosztályt érintette a kivándorlás, így kevés a magyar utód. Ezt csak tetézik az itt maradt fiatalok problémái, hiszen gyermeket vállalni itt még sokkal nagyobb nehézséget jelent, mint mondjuk Baján vagy Szegeden. Azért a civilizált Nyugat utat talált ide. Kár, hogy nem mindig a legelőnyösebb arcát mutatva. A főtértől egy kőhajításnyira lévő utca ódon hangulatú épületeit el kívánják törölni a föld színéről. Helyükre egy bevásárlóközpont épül… A hajdan nagy hírű fürdőhely, Palics Szabadkától pár kilométerre fekszik a szegedi út mentén. A néhány éve még abszolút magyar többségű település kempingjében boszniai, knini szerb menekültek tömege. Pedig már hazatérhetnének szabadon. De nem teszik. Erre számtalan okot lehet felhozni, de tény, hogy egy magyar település ismét csak elveszni látszik. A díszletek persze nagyrészt még a régiek. A szecesszió itt is uralkodó. Jakab Dezső és Komor Marcell ide is fantasztikus épületeket tervezett. Kár, hogy a buja fürdőparkot vigyázó víztornyot falfirkák ékesítik. Kár, hogy a Nagyterasz – ahol a Monarchia idején, valamint 1941 és ’44 között a magyar mondén társaság mulatozott – omladozik. A Vigadó még egészen jó állapotban van, de azért megintcsak nagy kár, hogy a Palicsi-tó vízére épült női fürdőt a vegyi szennyeződésektől habos víz mossa. S az is nagy kár, és a délvidéki valóságot szimbolizálja, hogy a magyar időkben épült csodák tőszomszédságában egy hatalmas, oda nem illő panzió terpeszkedik. Ahogy az itteni magyarok mondják: maffiás hely ez is. Szakadozó szecesszió, romló, fogyatkozó magyar világ. Az általános jugoszláviai szegénység, kilátástalanság közepette a régi, jó értelemben vett multikulturális miliő felett pedig tort ül a balkáni szerb maffia: az ex-pártnómenklatúra, a gazdasági bűnözők és a háborús bűnösök összefonódó, tobzódó új rendje.