Most talán a beígért három hatvanas kenyér (hét húszas sör) népe lehetne, s hogy a kontinuitás is megmaradjon, nevezhetnénk vágyaink kenyerét Szent István kenyérnek. Jó lenne ez, mert szépen kifejezné azt a széles társadalmi közmegegyezést, amely most honol e boldog hazában. A népben és nemzetben gondolkodók örülhetnének annak, hogy István (foglalkozására nézve király) emléke tovább él, a szociálisan érzékenyek pedig a három hatvannak örülhetnének. Szép lenne augusztus huszadikán finom kenyérillatra ébredni, leszaladni a boltba és sorban állni a friss háromhatvanasért, s míg a sor lassan haladna a pult felé, jó meleg kőbányait kortyolgatni hozzá hét húszért.

Az embernek vannak vágyai. Az ember telhetetlen. Pedig a közvélemény-kutatások szerint mélységesen elégedett, sőt, elégedettsége nőttön-nő, aminek következtében a kormányzó pártok népszerűsége oly magasságokba emelkedik, hogy tulajdonképpen alaposan meg kéne gondolni – csak úgy a magunk megnyugtatására – egy kis könnyed nyárvégi pótválasztás meghirdetését, mert hát nyomasztó ellentmondás az, hogy a kormányzó pártok már hetvenegy százalékban népszerűek, míg a választások első fordulójában csak ötvenhárom százalékban voltak, és mégis jutott nekik bő kétharmad. Hát most mennyi jutna, ha most kérdeznének minket? Ki tudja, tán összejönne százvalahány százalék. Nem lehetetlen, csak jó normás kéne hozzá. Voltak idők, amikor hatszáz százalék alatt rendes normás szégyenében világgá ment volna. A visszaminősített alkotmány egyébként képileg sem köthető a Szent István kenyérhez, de erőltetni sem érdemes – akár az expót. Most, hogy bocsánatot kértünk szlovák szomszédainktól, tán tető alá hozhatjuk viszont végre a bősi hősök nagy álmát, s tán megépülhetne a festői Dunakanyarban a vágyva vágyott erőmű is: autónk a százforintos benzinnel vígan futhatna át az új Duna-hídon Nagymarosról Visegrádra.

A magyarban az a szép, hogy minél keményebben szorítják, annál jobban érzi magát. Ha leértékelik a forintot, egyenesen repes az örömtől, és sietve fejezi ki helyeslését az őt kérdező közvélemény kutatóknak. Ha böllér módra kilökik a nyilvánosságból az elévült rendszerváltozás híveit, felsóhajt, mert már régóta erre vágyott. Ha növelik az adót, és csökkentik a támogatást, tapsol jókedvében, hogy végre már történik valami. Ha megugrik az infláció, egyenesen kacag, hiszen látja, milyen szépen szaporodik a pénze.

Igen, vidámak vagyunk az évszázad talán legforróbb nyarán. Örömünk, miként az augusztusi ég, felhőtlen. Érezzük, jól választottunk, mert választottunk jól képvisel bennünket. Jó úton haladunk végre. Magyarország ismét erős bástya lehet a nyitott társadalmak frontján. Miközben lelkesen nyelveket tanulunk, örömünket az sem rontja el, hogy valahol a lelkünk mélyén már tudjuk, hamarosan, ha hosszú külföldi útra indulunk, öt dollár lesz, mint – Istenem! – nem is olyan régen a zsebünkben. Ámde az az öt dollár százezer forintokat fog érni. A fejlődés megállíthatatlan. Akár a fékevesztett tank a vári lejtőn.