Szent István küldetése
Augusztus 20. minden évben különleges nap. A legtöbbek számára az állami rendezvények, a tűzijáték és a családdal eltöltött szabadnap adja a jeles esemény esszenciáját, másoknak az ünnepi szentmise, esetleg a Szent Jobb-körmenet. Idén ebből legfeljebb a családi pihenés maradt, a többit elvitte a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos védekezés.
És mégis, talán éppen ezért, számomra az idei augusztus 20. volt az első, hogy elgondolkodtam az ünnep valódi tartalmán. Rájöttem, hogy az államalapítás annak ellenére is a legalulértékeltebb ünnepünk, hogy kisiskolástól nyugdíjasig mindenki tudja, ki is volt Szent István. Azt az eseménysort ugyanis, hogy egy kis sztyeppei nép szállásterületét kényszerből elhagyva új hazát talál a Kárpát-medencében, az idegen, ellenséges közegben megszervezi államát, és a folyamatos fenyegetettség ellenében is megmarad, kizárólag a csoda írja le megfelelően.
Sokakban kialakult az a kép, hogy István megkeresztelkedése után tűzzel-vassal kényszerítette az új vallást népére, pedig a valóság ettől nem is állhatna távolabb. Mire Vajk megkeresztelkedett, a nemesség többsége már keresztény volt, sőt honfoglalás kori leletek igazolják, hogy a kereszténység már a Kárpát-medencébe történő bejövetelünkkor sem volt ismeretlen a magyarok körében. Vajk Istvánná válása mégis ikonikus pillanat, ami méltán kapott kiemelt helyet az Alapjogokért Központ Igazság, erő, felemelkedés című, a magyarság Kárpát-medencei ezer évét feldolgozó kisfilmjében. A filmben megelevenedő történelmi jelenetek méltó lenyomatai a mögöttünk hagyott ezer esztendőnek: van itt bőven dicsőség és sorscsapás is. Pedig az igazság mindig a mi oldalunkon volt, legyen szó akár a hódító törökökről, a Habsburgok elleni szabadságharcainkról, vagy a szovjet tankokkal szembeszálló pesti srácokról. Európai történelmünk arra tanít meg minket, hogy az igazság fontos, de önmagában kevés. Az igazság nem állítja meg a rabló tatár hordákat, a hódító oszmán seregeket, sem pedig az elnyomó Habsburg-igát; ezek csak az erő nyelvéből értenek. Az erő pedig sajnos ritkán volt a mi oldalunkon.
De mi ennek az oka? Hogyan lehetséges, hogy a Kárpát-medencébe érkezvén még mi voltunk a legütőképesebb hadsereg, amely Pozsonynál tönkreverte a vesztünkre törő európai hadakat, néhány száz évvel később pedig már csak az volt a kérdés, hogy az európai hadak éppen segítenek-e minket, mint Buda visszavételekor, vagy a vesztünkre törnek?
A válasz kézenfekvő: bár valódi otthonra leltünk Európában, a nyugatnak mindig túlságosan keletiek maradtunk, a keletieknek pedig túlságosan nyugatiak. Ebből adódóan egyszerre kellett éberen figyelnünk mindkét égtáj irányába, ad hoc szövetségeket kötni a puszta megmaradásunkért. Ráadásul szorosabb környezetünkben is a sokszor ellenséges szláv tenger vett minket körbe, amely megint csak nem nekünk dolgozott. Ilyen körülmények között meg inkább csodával határos, hogy egyáltalán megértük a XX. századot, amikor is végképp el akartak minket törölni a föld színéről. Trianon olyan mértékű csonkítást jelentett, amelyet egyetlen nemzet sem élhetett volna túl, ha nem őrködik megmaradása felett a Jóisten. A Történelem ura pedig mindig jó okkal cselekszik: ha azt akarta, hogy megmaradjunk, annak bizonyosan célja volt; a kérdés pusztán az, hogy felismerjük-e ezt a célt.
A jelenlegi világrend recseg-ropog, mégis úgy tűnik, hogy a nagy változások között hazánk tíz éve emelkedő pályára tudott állni. Az igazság továbbra is a mi oldalunkon van, és nem túlzás azt állítani, lassan-lassan elég erősek is leszünk ahhoz, hogy ennek érvényt szerezzünk. Igen, erőnk növekszik, hiszen Európában egyedüli módon egy demográfiai fordulat van kibontakozóban, mely egy rég nem látott gazdasági növekedéssel társul. Ez utóbbit természetesen ideig-óráig hátráltathatja a világjárvány, de jól látszik, hogy a magyar gazdaság fundamentumai stabilak, ezért kilátásaink továbbra is kiemelkedően jók. Mindezek együttesen indokolják, hogy politikai súlyunk is jóval túlmutat egy közepes méretű európai országén: az egész világ árgus szemekkel figyeli, mi történik nálunk.
Erőnk tehát kétségkívül növekszik, ez pedig könnyen arra csábíthat minket, hogy megpróbáljunk elégtételt venni sérelmeinkért. Én mégis azt mondom, hogy ez olyan tévút, amely végén csak újabb tragédia van. Régiónk történelme ugyanis arra tanít minket, hogy minden népnek megvannak a maga sérelmei, melyekért – ha az erő éppen az ő oldalán van – igyekszik elégtételt venni. Pontosan láttuk, hogy hová vezet mindez: a Kárpát-medencei népek egymással vannak elfoglalva, az egyik azt kapja jutalmul, amit a másik büntetésül. Az pedig nem lehet, hogy ezért tartott meg minket ennyi éven át, ennyi megpróbáltatás között a Teremtő; kell hogy legyen egy nagyobb cél. Ideje lenne végre, hogy felismerjük, kik az igazi szövetségeseink és kik a valódi ellenfeleink. Ha ugyanis egyszer végre Közép-Európa népei összefognak, akkor nem lesz többé Kelet–Nyugat-dilemma.
Fel kell hogy ismerjük, az a geopolitikai helyzet, amelyre oly sokáig veszélyként tekintettünk, valójában előny. Torzsalkodjon csak egymással a Kelet és a Nyugat, mi pedig legyünk a béke szigete: ez nem a mi harcunk. A mi történelmünket nem terheli sem gyarmati múlt, sem pedig a világuralomért való vágy.
A mi küldetésünk, hogy a velünk élő népekkel együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét. Ez a sorsunk, ide vezettek minket a zivataros évszázadok, ezért maradtunk meg. Egyszer és mindenkorra le kell számolnunk a kishitűséggel, és be kell látnunk: csak mi teljesíthetjük be saját sorsunkat, nincs legendás felmentő sereg, mi vagyunk azok, akikre vártunk. Ha elegen leszünk, akik felismerjük ezt, akkor nemcsak folytatódni fog a magyar csoda, de büszkén mondhatjuk magunkról, hogy mi vagyunk Szent István örökösei, akik befejezik államalapító királyunk munkáját. ν
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.