A legtöbb ostoba szörnyűség nevetséges lesz, ha múlttá válik. Higgyék el, röhögni való lesz Gyurcsány ficánkolása, az MSZP szolgalelkűsége és az SZDSZ téveszmerendszere is előbb-utóbb, akárcsak a hajdanvolt cenzúra vérgőzös fontoskodása.

1955-ben a Szépirodalmi Kiadó Víztükör című balatoni tárgyú verskötetével hozta vissza az irodalmi életbe a némaságra ítélt Takáts Gyulát. Logikusnak tűnt, hogy a kiadványt Egry József rajzaival illusztrálják. De nem a frissen festett pártközponti lihegencnek, Németh Lajos művészettörténésznek. Letiltatta a rajzokat. A szocreál esztétika szerint ugyanis Egry „finggal festett”. Márpedig osztályharcot finggal festeni nem lehet. Németh pechjére azonban a kötet szerkesztője Szász Imre volt, aki az Eötvös kollégiumban „családanyája”, vagyis fölöttese volt a pártszempontokat túllihegő zöldfülűnek. Fölhívta telefonon, és a régi kollégista szokás szerint köszöntötte: „Szaros gólya! Hogy merészelsz belepofázni az én dolgomba?” A magát élet-halál urának képzelő pártközponti slapaj erre úgy meghökkent, hogy mégis engedélyezte az Egry-rajzok megjelentetését.

A pártdiktatúrák idejében a könyvkiadóknak éves tervet kellett beadniok fölöttes szervükhöz, a Kiadói Főigazgatósághoz. A Magvető esetében ez évenként két-háromszáz kiadványt jelentett.

A főigazgatóság átnézte a név- és címlistát, kihagyatott belől három-négy tételt, és az egészre adott mondjuk harmincmilliót. Amivel végül is a könyvkiadó kedve szerint gazdálkodhatott. E fölsőbb ellenőrző és pénzosztó szervnek megfelel ma az NKA, vagyis a Nemzeti Kulturális Alap, amely korántsem ilyen nagyvonalú és engedékeny. Bekéri a kéziratokat, elolvassa, s több mint a felét kiszórja, ha nem háromnegyedét, mert egyszerűen csak arra ad pénzt, ami neki tetszik. Pontosan megjelölt műre: a kiadónak nincs szabad keze a pénzfölhasználásban. A Magvető, hogy némiképp függetlenítse magát, a központilag kiutalt összeget kiegészítette. A hetilapszerű Rakéta regényújsággal, amely az adott esztendőben ugyancsak harmincmillió forint hasznot hozott. Vagyis megduplázta az állami járandóságot. Ehhez még hozzátevődött néhány népszerű sorozat nyeresége, sőt mi több, Berkesi András szocialista ponyvaregényeinek is a hozadéka. Értékes kortárs művek már akkor is ráfizetésesek voltak, kivéve a magyar és a külföldi klasszikusokat. Tudnivaló, hogy a könyvkiadás „rázós”, és a hatalom szemében nem kedvelt művek kilencvenkilenc százalékát a Magvető adta ki. Ezeket a Magvető igazgatója eleve nem tette be a kötelező éves tervbe, hanem menet közben sütötte el. A sors őrült és röhögséges fintora, hogy az 1985-1988 között megjelent trilógiámat, amely 1956.os forradalomként tárgyalta, s szatirikus képet festett a kommunista diktatúráról, a parasztkínzásokról, lehetséges, hogy Berkesi vad kommunista, 56-ellenes regényeinek a hasznából adta ki a kiadó. Partizánakció volt Illyés Gyula Szellem és erőszak című esszékötete, amelybe az író a határon túli magyarok sorskérdéseivel foglalkozó írásait adta közre. A kötetet 1978-ban ki is nyomtatták, de Aczél a terjesztést betiltatta. A fölsőbb utasítás ellenére azonban nem zúzták be, hanem egy pincében raktározták. És 1988-ban dobták piacra.

Röhögséges volt a szomszéd országokkal kapcsolatos párthisztéria. 1968 őszén egy életrajzi regény második kiadásából kihagyatták a következő mondatot: „A lány és a fiú kéz a kézben sétáltak az esztergomi Duna-parton. – Siessünk haza – mondta a lány -, mert viharfelhők gyülekeznek a túlsó parton”.

A Kádár-korszak cenzúráját sorozatban csorbította a két egymással vetélkedő könyvkiadó szomszédvár, a Magvető és a Szépirodalmi azonnal megjelentette a Sorstalanságot… Szász Imre Ménesi útját a Szépirodalmi elfektette. A Magvető soron és terven kívül kiadta. Ez a vetélkedő kihatott az egész könyvkiadásra, s bátorította a nyuszi igazgatókat. A Magvető Erdélyről, Felvidékről szóló kiadványaival iskolát teremtett, és fölszakította más kiadók számára is a cenzúra zsilipjeit.