A borzasztó persze az, hogy sok évtizednyi uralom után sem tudott az MSZP kitermelni egy jól képzett, jó megjelenésű, jó modorú politikusgárdát, aki érdemben tudna cselekedni a megoldandó s egyre súlyosabb kérdésekben. Az a borzasztó, hogy még mindig Horn Gyula a legjobb szocialista politikus, vegyétek ezt tudomásul.

Mint valami púpot, a hátunkon cipeljük magunkkal évtizedek óta a megoldatlan gondokat. Olyan sok, hogy fölsorolni sem lehet ebben a kis cikkecskében. Rapszodikusan, ahogyan eszembe jutnak a tények, emlegetem föl tehát őket. Kimegyek az utcára. Nekem az első számú problémám az aluljárókban a rongyos paplanokon, koszos dunyhák alatt fekvő hajléktalanok. Fekszenek a koszban, félig üres vagy félig tele hamis boros flakonok mellettük, némelyikük kutyával. A koszos, biztosan férges, agyonfertőzött kutya félkörben veszi körül a fejüket, mellettük esetleg papírtányér, amin alig van némi aprópénz, a járókelők már belefásultak az örökös alamizsnaosztásba, kilátástalannak tartják, hogy péterfilléreikkel valamit is enyhítsenek embertársaik nyomorán. Az érzékenyebbek elfordítják a fejüket, ahogyan a villamoson a jobb érzésű fiatalok, amikor fölszáll egy mankós ember. Ezeket az embereket nem viszik tüdőszűrésre, rágondolni is rossz, hogy hány tüdőbeteg lehet közöttük. Alultápláltak, tisztálkodni nem tudnak, egyfolytában töprengek, hol végzik az anyagcseréjüket?

Röhögni kell Demszkyn. Európa kulturális fővárosa kellős közepén olyan nyomortanyák és fertőző fészkek, amelyek vetekszenek a Duna-delta karanténba zárt két falujával. Őrületesen vonzó látvány a turistáknak. Soha nem tudom feledni, alig egy fél esztendeje, a Baross téren, a lebombázott ház helye előtt, ott troli- meg buszmegállók is léteztek, megállt egy külföldi, turistákat szállító autóbusz. Egymás után kászálódtak ki az emberek, fiatalok, idősek, nők, férfiak; alig másfél méterre egy földön fekvő középkorú férfitól. Nyilván a Park szállóba érkezhettek, és nyugatiak lehettek, mert közülük néhányan eltorzult arccal, megdöbbenve álltak a férfiú előtt, akinek nadrágja csurom víz, körülötte a járda tocsogott a, na miben? – miközben a járókelők úgy húztak el mellette, ahogyan a megszokott kutyaürülék mellett szoknak.

A lépcsőn lefelé tolószékkel kínlódnak, sehol semmi akadálymentesítés. S az egyik hajléktalan, akit ismerek, elpanaszolja: még mindig nem történt semmi lakásügyében. Már bebizonyosodott, lakásmaffia áldozata lett, a rendőrség azt is kinyomozta, ki forgatta ki otthonából, ismerik a zugügyvédek nevét is, schwarz am weis be van bizonyítva a bűntett, csak ő nem jut a lakásához. Miközben egyfolytában a törvényességre hivatkozik a kormány. Ebben az országban isten a „törvény”. Törvényes minden, ami bal felől történik. A szocialista milliárdosok vagyona éppen úgy, mint a hajléktalanok nyomora. A hajléktalant éppen úgy a törvény védi, mint a csaló milliárdost.

Kinyitod a rádiót, a miniszterelnök a szegénység fölszámolásáról szónokol, a főpolgármester a hajléktalanokról, a főrendőrkapitány a lakásmaffiáról nyilatkozik. A demokráciában a milliárdosnak joga van milliárdosnak lenni, a hajléktalannak pedig joga van hajléktalannak lenni és megrohadni a koszban, a büdös dunnák alatt, és heverészni saját vizében, a külföldi turisták gyönyörűségére, akik Budapestre jöttek fölüdülni, s egy hangverseny meg egy opera között bámészkodni és álmélkodni a mindennapok fölemelő folklórja előtt.