A magasabbrendűnek hirdetett amerikai életformáról és a példaként elénk állított társadalmi egyenlőségről minden propagandaszólamnak ellentmondva, a kommersz amerikai filmek árulkodnak.

Az amerikai filmművészet a burleszkkel és a westernfilmekkel kezdődött. Vagyis a szórakoztatás, a látványosság volt a lényege. A burleszk Harold Lloyd, Chaplin, Keaton révén a művészi magasságok csúcsaira emelkedett, s a western is kitermelte a maga művészi értékeit. A folytatás azonban egyre riasztóbb arculatot öltött. Megtanulhattuk, hogy az indiánok alacsonyabbrendűek, sunyik, gonoszok, kiirtásuk embervédelmi tevékenység, a négerek pedig rabszolgának valók. A fajták közötti egyenlőség szellemét elsősorban Mark Twain, Cooper, de leghatásosabban a német Karl May mutatta föl, de eme írók által képviselt szellemiség az amerikai filmben kezdetben alig hagyott nyomot. A humanizmus gondolatát Közép-Európából importálták az amerikai filmek. Mára a köztudatban mélyen begyökeresedett rasszizmust a kommersz amerikai filmekben is igyekeznek ellensúlyozni. A néger- és a zsidókérdés a sárgabőrűek amerikai térnyerésével bővült. A harmincas években még ellenszenvesnek ábrázolt kínai napjainkra első számú humanista hőssé lépett elő, akárcsak a kiirtott indiánok maradékai, vagy a fekete bőrű rendőr. Az élet azonban nem áll meg, és legújabban kibővült a választék a gonosz arabbal s az iszlám vallás megannyi képviselőjével.

A második világháborús filmek konfliktusai, – ha a Távol-Keleten vagy a Csendes-óceánon játszódtak – a japán embertelenségről szóltak. Ide illeszkedett a vietnámi háború megannyi szörnyűsége, amelyet persze kezdetben csak a vietnámiak követtek el a filmekben.

A közel-keleti háborús konfliktusok döntően meghatározzák az amerikai kalandfilmek mikéntjét.

Ma már túlhaladott történelmi konfliktus a szovjet-orosz-amerikai szembenállás, amely sajátságos módon külső maffia formájában van jelen az amerikai filmipar tematikájában. A hollywoodi film az amerikai gazdasági-politikai terjeszkedés első számú eszköze a tényleges katonai hódítások mellett. Ennek érdekében ugyanazzal a primitív sovinizmussal fertőztettek meg, amivel a volt szovjet hatalom propagandafilmjei. Furcsa módon itt is, ott is születtek értékes, művészfilmek, amelyek azonban csak arra voltak jók, hogy még jobban kiemeljék a propagandafilmek talmiságát.

Az amerikai kommersz-, kaland-, háborús filmtermés szándéka ellenére is árulkodik az amerikai valósáról. És ha odafigyelünk, erről az amerikai hétköznapi valósáról riasztó képet fest. Mindenekelőtt azzal, hogy a gyártók kínosan ügyelnek arra, hogy a pozitív bálványok között néger, kínai, indián (egy sima egy fordított) kellő számban szerepeljen. S a negatív, ellenszenves, antihumánus ellenhős lehetőleg szőke, fehérbőrű, germánszerű alak legyen. Vagyis az amerikai film rasszizmussal küzd az amerikai társadalomban létező rasszizmus ellen. Most ne is említsük azt a bárgyú ideológiát, hogy hatvan évvel a háború után az USA-ban „náci-német” gócok gerjesztik a rasszizmust.

Az erőltetetten, kézzel-lábbal iparkodó amerikai filmpropaganda arról árulkodik, hogy baj van az amerikai demokráciával. Az utca emberének, a közembernek a gondolkodásmódjával.

Úgyszólván minden amerikai kommerszfilm propagandafilm is egyben. Pont olyan primitívek és átlátszóak, mint voltak a szovjet diktatúra szálláscsináló filmjei. De veszedelmesebbek, mert ügyesen álcázzák valódi lényegüket.

Az amerikai film legnagyobb megvezetése azonban mégiscsak az, hogy azt a látszatot igyekszik kelteni: győz az igazság. Akár a nagytőke vagy a globalizmus embertelen túlterjeszkedésével, akár a rendőrség, a CIA, az FBI könyörtelen módszereivel szemben. A westernfilmek „magányos hős” kultuszát élteti tovább, tökéletesen becsapva, félrevezetve, altatva a szerencsétlen nézőt.