A két áldozat családja nyilván tudta, hogy az elküldött sikkasztó hívta találkára az áldozatot, s a fiatal tanár, aki hol tanár, hol igazgatóhelyettes, azért ment a találkozóra, mert az első számú áldozat tartott ettől a találkozótól.

Mint valami rossz krimiben, a fiatal ember hangrögzítővel a zsebében ment vissza este az iskolába, amit a rendőrségnek az első pillanattól kezdve tudnia kellett volna. Az áldozat rokonaitól. Ennél átlátszóbb bűntényt én még nem hallottam. A szocialista sikkasztó magyarázkodása, ügyvédje szájával, enyhén szólva naiv. Hiszen, miután az „őr” meglőtte önmagát, futhatott volna a rendőrségre, telefonálhatott volna, hiszen már nem lehetett veszélyben. No, de ez nem az én dolgom. Nekem az asszociálás a föladatom.

Gyermekkorom megrázó élménye volt, persze csak hallottam róla, hogy a vidéki város polgármesteri hivatalának köztisztviselője sikkasztott. Megbecsülésnek örvendett a hivatalnok a város lakói körében. Ezért arra jól emlékszem, hogy csodálkozás, döbbenet, sajnálat és vénasszonyos sopánkodás követte a szörnyű tettet.

A közösség, a közvélemény pedig kiközösítette magából a bűnöst és ennek ódiuma családjára, feleségére, két iskolás gyermekére is rávetült. Alig múlt el két nap, s elterjedt a hír: a megbotlott ember kiment a temetőbe és az anyja sírján főbe lőtte magát. Nem azt az embert lőtte főbe, aki őt leleplezte, hanem a bűnöst, vagy is önmagát. Ez az ember azonban nem volt sem a Rákosi–Gerő-féle, sem a Kádár-féle, sem a Gyurcsány-féle kommunista, posztkommunista, kriptokommunista párt tagja, egyszerű, megtévedt magyar állampolgár volt, aki tette ódiumát fölismerve, levonta a tragikus konzekvenciát. (Zárójelben fűzöm hozzá, hogy a társadalom megbocsátott. Családját támogatta a város vezetősége, az emberek az utcán megsimogatták a szerencsétlen kisgyerekek fejét, osztálytársaik megosztották velük a tízórait, az anyjuk állást kapott.) Vagyis mindenki úgy viselkedett, ahogyan a két háború közti korszak keresztény erkölcsrendje azt előírta.

Valljuk meg őszintén, a csepeli gyilkosok úgy viselkedtek, ahogyan azt manapság az antikeresztény, posztbolsevista és rablókapitalista erkölcsrend írja elő. Ezt az erkölcsi normarendszert a baloldali forradalmak, a lenini szellemiség, a moszkovita harácsoló szisztéma sugallja. Ennek ellenére eszembe sem jut, hogy az MSZP-t csepeli gyilkos tagja miatt szőröstől bőröstől elítéljem. Mert ez a bűntett nemcsak MSZP-adekvát, ezt a bűntett mentalitásában a keresztényellenes korszellem szülöttje. Most már sorozatban buknak le a szocialista és liberális csalók, köztulajdont prédálók, sikkasztók, Zuschlagtól az erzsébetvárosi ügyködőkig bezárólag. De az már az MSZP és az SZDSZ sara, hogy az első lebukások alkalmával nem ítélkezett megsemmisítő szigorral bűnös elvtársai ellenében. A langy liberalizmus és a posztkommunista erkölcstelenség áldozata a szerencsétlen két csepeli halott, akik kötelességszerűen a közvagyont védték. Jaj annak, aki nem vonja le a tanulságokat!