A Mozgó Világ januári száma „ A butaság mint korszellem” központi tematikával jelent meg. Ebből csíptem ki Mélyi József „Lebutított emlékezet – a Príma Primissima képzőművészeti díjazottjai” írását, amelyben sundibundin megtámadja Vargha Imrét, Melocco Miklóst, Sváby Lajost, Kő Pált és Schrammel Imrét. Hogyan vehette egy kalap alá ezeket a merőben más karakterű művészeket? A válasz ódiumát áthárítja másokra. Idézem: „Ha […] művészeknek, kritikusoknak, galeristáknak, magyarán a szakmának soroljuk e neveket, a reakcióba foglalt első jelző valószínűleg az anakronisztikus, a konzervatív vagy a begyepesedett […] lesz.”

Vagyis más szájába adja leminősítő véleményét. Ködös, arctalan, semmitmondó személy szájába, aki voltaképpen nem is létezik. Ki testesíti meg ezt a „magyarán szakmát”?

Mit fednek ezek a közhelyjelzők? Sejti-e Mélyi úr, hogy egyik sem esztétikai kategória, s annyira viszonylagos, labilis, hogy megbízható értékminősítésre jobb körökben alkalmatlan? Ilyen alapon Mélyi anakronisztikusnak vagy begyöpösödöttnek tarthatja Verocchio Colleone lovas szobrát is, csak azért, mert nem csörög. Nem tud ellenpéldát állítani, ezért besegítek neki. Például, modern, nem anakronisztikus és gyöptelen a Ludwig múzeumban előfordul némely mű, a gyönyörű márványpadlóra odahányt használt rusztikus macskakő kupac, falra szögezett támlásszék, nyomásra zenélő ágy, mind-mind a Mélyi-féle korszerűség, antikonzervativizmus mesterművei. De legkivált a Városliget peremén, a liberális vásári kikiáltók által mutogatott rozsdásvas halmaz, az 1956-os emlékmű. Ő maga is érzi, hogy ezekkel a mélyművészi ellenpéldákkal nem rukkolhat elő, ezért aztán összelapátol mindenfélét innét-onnét. Múltból rángat elő ide nem vonatkozó tanulmányokat, amelyek olykor köztéri szobrokat simfelnek, nemritkán begyöpösödötten és anakronisztikusan.

Annyira bizonytalan azonban a művészeti véleménye igazában, hogy politikai denunciálással is próbálkozik, homályosan, megint más száját tátogtatva a magáé helyett. Az a butaság pedig már átbukik a komikum küszöbén, hogy irodalomtörténésznek is felületes és pártosan elfogult Margócsy Istvánt rángatja elő érvként, hivatkozva az 1856-ban elhunyt (!) Ferenczy Istvánról vallott nézeteire.

A sok kacskaringós mellékarattyolásból végül is kibökődik keservesen kiizzadt mondandója lényege. Fentebbi művészek munkásságát párt- és aktuálpolitikai okokból nem viselheti el. Főleg az fáj neki, hogy amikor a liberálisok már azt hitték: totális hatalmat gyakorolnak a szellemi-művészi életben, vagyis az kap jutalmat, díjat, akit ők akarnak, hirtelen támad egy független pénzember, és fölülírja a balliberális kulturális diktatúrát. Még idézi is Mélyi méltatlankodva és sértődötten Demján Sándort – mert ő a fölülíró: „[…] ezt a díjat a politika kényszerítette ki belőlem. […] Azzal az áldatlan helyzettel, amelyben valaki négyévenként tudott hegedülni, aztán egy új politikai vezetés idején az újabb négy évben nem tudott.” (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a nemzeti kormányok a kelleténél is elnézőbbek voltak a balliberális féltehetségek javára, míg a balliberális uralom minden nemzeti értéket lenullázott. Most pedig egy gazdasági szakember fricskázta meg az öntelt és tudatlan, ám finomlelkűnek álcázott liberálisok orrát. Példát mutatva nekik az annyit emlegetett toleranciára. Ezt nem bírja elviselni a totalitarizmusra berendezkedett liberális gárda, Mélyi gazdája. De hogy még félreérthetetlenebbé tegye durcás méltatlankodásának az okát, azt is fölhánytorgatja az említett művészeknek, hogy úgy is mint Prima Primissima-díjasok – Melocco Miklós és Schrammel Imre – szerepet vállaltak az alternatív Kossuth-díj megalapításában! Miért olyan őrült fájdalom ez a szabadelvűeknek? Mert ugyanazt a szerepet kívánja betölteni, amit a Prima Primissima. Ellensúlyozni a liberálisok gátlástalan elfogultságát. A posztliberális ízlésterrort megfellebbező Demján Sándort pedig a legszívesebben privatizálnák, kitelepítenék, ólombányába küldenék a szabadelvű demokrácia szent nevében.