Mire alapozom e nézeteimet? Sok ezer éves tapasztalatokra. A legritkábban törtek ki események váratlanul a történelem folyamán, pattantak ki, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből. A történelem mindig bonyolult és összefüggő folyamatok szövevénye. Nos, 1956 is bonyolult és ellentmondásos folyamat végeredménye volt, mi több, ama dicsőséges két hét is folyamat, változás, következménysorozat. Aki ezt le akarja szűkíteni egy központilag irányított provokációra, az enyhén szólva tudatlan, pontosabban szólva: rosszhiszemű hülye.

De nem is ezért írom én e sorokat. Manapság illik elfelejteni, hogy mi volt 1956 közvetlen oka? Több egyetem egyszerre szervezett szimpátiatüntetést a lengyelek mellett. Ma is őrzöm falamon, üveg alatt, bekeretezve azt a kis lengyel zászlócskát, amit egy műegyetemi hallgatónő tűzött zakóm hajtókájára. Az első jelszavak is a lengyel-magyar barátságról szóltak. Közös múltunkat, közös barátságunkat ünnepeltük, aminek a szabadság, a függetlenség volt a kovásza. A lengyel-magyar barátság éltetése már előrevetítette a nyílt lázadás lehetőségét, mert ez a két nép közötti kapcsolat 1945 után antikommunista tartalmat nyert. Nem véletlen, hogy az 1956-ot leverő ellenforradalmi kormányzat szépen, lassan, komótosan kiirtotta a lengyel-magyar barátság eszméjét a társadalomból. Most is kínos egyeseknek ez az ősi érzés, hiszen nekünk a lengyelek példaképeink voltak mindig, s a lengyel nemzeti oldal a minap megsemmisítő csapást mért a baloldalra, vagyis az ottani idegent szolgálókra.

Persze voltak közöttünk provokátorok, utcán és tereken is. Vártuk jöttüket, az egyetemista csoportok szigorú, zárt rendben álltak, akit nem ismertünk, elkergettük, a Kossuth téren is. Pontosan emlékszem: 25-35 év körüli férfiak voltak, ismertetőjelük a vadonatúj sárga cipő. Ők valóban provokáltak, Veres Péterbe belefojtották a szót, amint teherautó platóján állva ismét szólni akart, de őket, tettlegességtől sem riadva vissza, az egyetemisták elkergették. Ennek a sárgacipős provokációnak volt a következménye, hogy néhány nappal később a Nagykörúton elkaptak egy ávéhás főhadnagyot sárga cipőben és lámpavasra akasztották.

De 1956 előzménye volt minden aljasság, amit 1949-től elkövettek a kommunisták. A Petőfi körök, s az egyetemi szervezkedések is. A Történelmi levéltárból kikértem a rólam szóló ügynökjelentéseket, köztük az egyik „feljegyzés” 1959. június 15-én arra a kérdésre született: „Mondja el, hogy az egyetemen kik vettek részt aktívan ellenforradalmi tevékenységben!”

Előre megmondom, nagyon sokan. Olyan nagyon sokan, hogy ahhoz képest egy esetleges, néhány tucat emberből álló belügyes-ávéhás provokáció legföljebb lószellentés volt a nagy magyar alföldön.

1956 tudatosan szerveződött, indult, de fölkeléssé, fegyveres harccá alakulása a történelmi eseményekre oly jellemző hógolyó-effektus volt. A kormány tétovázása, negyedóránként egymásnak ellentmondó engedélyei és tiltásai 23-a kora délutánján, 12 és 14 óra között azt igazolja, hogy nem volt semmi előkészítő provokáció. Még aznap este Gerő sem tudta, mitévő legyen, hülyeségeket nyilatkozott, ez volt az igazi provokáció és Nagy Imre is zavarban volt, amikor kihozták a térre. Három momentum gerjesztette tettlegességgé a békésnek induló szimpátiatüntetést: amikor elvonultunk az ÁVH székház előtt, amikor a Kossuth téren hallottuk a Gerő-beszédet, és amikor kilőttek a rádióból. Ennek első halottja egy kecskeméti barátom volt, akit golyó talált el, olyan helyen, hogy csak onnét jöhetett a lövés.

Én pedig provokátoroknak azokat tartom, akik 49 év után megpróbálják gyalázni a szabadságharc emlékét.