Szóval a Műemlékvédelem a múlt évi utolsó számában, ami ebben az évben, februárban jelent meg, valóban nem politizáló, higgadt hangú tényföltáró cikket közöl Diószegi László tollából. A Teleki László Alapítvány szerepe a Kárpát-medence magyar műemlékeinek védelmében. Normális körülmények között ez a téma valóban nem politikus. Száraz tényeket közöl, de e száraz tények csöpögnek a politikától. Miért?

Köztudott, hogy az építészet minden nemzet, nép legláthatóbb, legmasszívabb szellemi, művészi, lelki manifesztációja. A Kárpát-medencében élő magyarság immár több mint ezeresztendős itteni létének és kultúrájának a része, dokumentuma, látható szelleme és lelke. A sors úgy hozta, hogy többnyire ott maradt meg, ahol nem prédálta föl a török, vagyis a Habsburg (királyi) Magyarországon, Nyugat-Dunántúlon, „Burgenlandban”, a Felvidéken, Kárpátalján és az Erdélyi Fejedelemségben, a mai Románia által megszállt területen. Mivel az e területeket megszálló népek, nemzetek is érzik, hogy jogtalanul bitorolják e vidékeket, mindent, ami az 1100 éves magyar jelenlétre emlékeztet, pusztulni hagynak. Sőt pusztítják, mert az arra vetődő turistáknak is eszébe juthat a magyar múlt, még ha erről nem is tájékoztatták őket. Harmadjára egyszerűen kisajátítják azokat, kitalálva saját nemzeti múltjukat eme épületekkel áldokumentálva azt. Ami azért kisebb baj, mert ha megmaradnak, még mindig repatriálhatók.

A hazai építészeti műemlékek is szenvednek a politikai zivataroktól. A kommunisták kimondottan aljas módon bántak nemzeti értékeinkkel. Tehát nemcsak a szlovákok, ruténok, (szovjetek), románok, hanem kiváltképp a hazaiak, mert még azt is megtiltották, hogy megnyikkanjunk róluk. Munkács és Krasznahorka büszke várának még az említése is sovinizmusnak, akár fasizmusnak is minősíttetett.

De hogy jön ide ez a két rémpárti koalíció? Úgy, hogy 2006-ban megszüntette a Teleki László Alapítványt, amely 1999 óta anyagilag is támogatta a határon túli értékek megmentését.

Akkora nemzetközi sikere volt ennek a hivatalos magyar akciónak, hogy 2004-ben a lengyelek nemzetközi konferenciasorozaton tárgyalták meg a magyar tapasztalatokat, hiszen ők is, a németek is, más népek is hasonló cipőben jártak. 1997-ben és 2001-ben törvényt is hoztak a határon túli magyar műemlékek védelméről, s az induláskor mintegy 130-150 millió forinttal támogatták az értékmentő munkát. 2003-tól 2007-ig még ez a bagópénz is elfogyott, elzuschlágolta a koalíció. Gondoljuk csak meg, mire dob ki súlyos milliárdokat ez az istenverte balliberális társaság. A határon túli magyarok és a műemlékek iránti közönye még egyértelműbbé teszi a magyarundorukat. Nem érti, vagy nem is akarja érteni, hogy Vöröskő, Árva, Zólyom, Homoródkarácsonyfa, Harina, Csíkszentmihály, Poprád, Szepesváralja, Kolozsvár, Lőcse s majd kétszáz észak-magyarországi középkori szárnyasoltár, kétszáz Árpád-kori erődtemplom Erdélyben, sok száz vár, kastély, kúria, erődítmény éppen olyan egyetemes magyar érték, mint Arany János, Pázmány Péter, Tamási Áron, Koós Károly, vagy a délvidéki néptánc, a mezőségi népdal. És különösképpen fontos mind: az őslakos magyarság identitását is őrzi e kőbe vésett múlt megannyi dokumentuma.