E cél megvalósítására nevezték ki Hankiss Elemért a tévé elnökének, aki ezt a törvényt úgy értelmezte, hogy megerősítette a posztkommunistákat pozícióikban, titokban összejátszott az SZDSZ-vezetőkkel, s Antall Józsefet letiltatta a képernyőről. Megszervezte a produceri irodákat, aminek a lényege az volt, hogy a televízió kikölcsönözte nekik technikai, szellemi, tárgyi és műtermi kapacitását, és súlyos pénzeket fizetett ki az ezekkel készített műsorokért. A biztosítékot az vágta ki, hogy a Hankiss–Bányai-kettős eladta a francia IP reklámcégnek a reklámértékesítési lehetőségeket, ami a televízió tökéletes tönkretételéhez vezetett volna. A mafla nemzeti oldal csak ekkor lépett, persze késve. Teljes hatáskörrel rendelkező alelnöknek kinevezte Nahlikot, a Pénzügyminisztériumból kihelyezte Szilárd Tibort, hogy Pócsik Icával együtt mentse, ami még menthető, bennünket néhányunkat pedig azért neveztek ki, hogy ellensúlyozzuk az abszolúte elfogult, egyoldalú és a rendszerváltással ellenséges liberális és posztkommunista tévéműsorok fertőző hatását.

Úgyszólván egyetlen stúdió, csapat, műsor akadt, amely nem szenvedett nagymértékben a minden törvényt felrúgó balliberális befolyástól. A Panoráma, Chrudinák, Sugár, Szaniszló Ferenc társasága. Őket azonban úgy kiirtották, hogy máig sem dolgozhatnak a semleges (Duna), vagy a nemzeti (Hír, Echo) televíziókban sem.

De mit műveltünk mi, hiszékeny, keresztény-nemzeti alapon álló polgári demokraták az ádáz, gyűlölködő, kirekesztő, sunyi, ravaszdi és gátlástalan baloldaliakkal szemben? Finomkodtunk velük, ahogyan udvariaskodnak még ma is nemzeti elkötelezettségű politikusok, közéletiek és honpolgárok, akik még mindig ugyanabban a tévhitben élnek, hogy a gyilkosoknak ugyanannyi joguk van, mint az áldozatoknak. Sőt, több! Megpróbáltuk meggyőzni őket, a lelkükre beszélni, holott „féllelkűek” (Márai kifejezése), igyekeztünk a civilizáció szabályai szerint „kommunikálni” velük. Az MDF és koalíciós partnereinek meghasonlása nem tette lehetővé, hogy háttérerősítést kapjunk feladataink megoldásához, amivel végső soron a társadalom bízott meg bennünket. A radikális megoldásoktól tartózkodtunk, ahelyett hogy a tévéből kiszórtuk volna a tehetségtelen baloldaliakat, mert egyszer s mindenkorra tudjátok meg, a liberálisok és posztkomcsik túlnyomó többsége tökéletesen tehetségtelen, csak összetartó és ügyeskedő. Puskaporos hordón ülve oltogattuk a gyújtózsinórt, ahelyett hogy a robbantgatni akarókat kivágtuk volna a fenébe – de nem! Mi keresztények, nemzetiek demokraták voltunk, olyasmit nem tehettünk, amit ők gátlástalanul megcselekszenek ma is. A legszörnyűbb az egészben az, hogy a Horn-kormány után jött a Fidesz koalíciója, s rossz kultúrpolitikájával tovább rontotta a nemzeti elkötelezettségűek helyzetét. Tovább irtották a jobboldaliakat, máiglan hatóan. És szétverték a bontakozó nemzeti médiát, ugyancsak jóhiszeműen. Ezt látva, és levonva a tanulságokat lettem én e lap hasábjain nemzeti-keresztény alapon álló polgári radikális, a hangsúlyt a radikálisra helyezve.

Szalay Károly