De mit műveltünk mi, hiszékeny, keresztény-nemzeti alapon álló polgári demokraták az ádáz, gyűlölködő, kirekesztő, sunyi, ravaszdi és gátlástalan baloldaliakkal szemben? Finomkodtunk velük, ahogyan udvariaskodnak még ma is nemzeti elkötelezettségű politikusok, közéletiek és honpolgárok, akik még mindig ugyanabban a tévhitben élnek, hogy a gyilkosoknak ugyanannyi joguk van, mint az áldozatoknak. Sőt, több! Megpróbáltuk meggyőzni őket, a lelkükre beszélni, holott „féllelkűek” (Márai kifejezése), igyekeztünk a civilizáció szabályai szerint „kommunikálni” velük. Az MDF és koalíciós partnereinek meghasonlása nem tette lehetővé, hogy háttérerősítést kapjunk feladataink megoldásához, amivel végső soron a társadalom bízott meg bennünket. A radikális megoldásoktól tartózkodtunk, ahelyett hogy a tévéből kiszórtuk volna a tehetségtelen baloldaliakat, mert egyszer s mindenkorra tudjátok meg, a liberálisok és posztkomcsik túlnyomó többsége tökéletesen tehetségtelen, csak összetartó és ügyeskedő. Puskaporos hordón ülve oltogattuk a gyújtózsinórt, ahelyett hogy a robbantgatni akarókat kivágtuk volna a fenébe – de nem! Mi keresztények, nemzetiek demokraták voltunk, olyasmit nem tehettünk, amit ők gátlástalanul megcselekszenek ma is. A legszörnyűbb az egészben az, hogy a Horn-kormány után jött a Fidesz koalíciója, s rossz kultúrpolitikájával tovább rontotta a nemzeti elkötelezettségűek helyzetét. Tovább irtották a jobboldaliakat, máiglan hatóan. És szétverték a bontakozó nemzeti médiát, ugyancsak jóhiszeműen. Ezt látva, és levonva a tanulságokat lettem én e lap hasábjain nemzetikeresztény alapon álló polgári radikális, a hangsúlyt a radikálisra helyezve.