Az itt közlendő levélrészlet körülményei: a „Kis Biki” vasárnap, Szent István ünnepén részt vett egy brazíliai magyar csoport ünnepségén. Reggel tízkor kezdődött a szertartás, szentmisével. Az ott összegyűltekről érzékletes portrékat rajzolt levelében.

„Sándor páter kicsit érdekes prédikációjával (…) hasonlított a zebegényi templom kemény magjának énekére az itteni ének, pár 80 körüli húzóember, akik még tudják a dalokat (…) elszórva a teremben közepesen hamisan – szóval hazai hangulat. (…) majd a Pántlika műsor következett, sóvidéki táncok (…) A műsorok után 35 új magyar állampolgár eskütétele, olyan honosítási eskütétel, amilyen Adriánnak is volt. Állt a színpadon több család, szólították Rodrigo Silva Szabót, Marilla Schulzot, Francesco Megyerit – és hasonló nevű, tán már magyarul sem tudó hazafit. Mindenki sírt! Volt egy nagy darab ötven körüli ember, aki már valószínűleg itt született, a feleségével együtt zokogott. Alinka utána oda is ment a konzulhoz, hogy az ő útlevelével mi van már? Szavazni akar tavasszal, értse meg, nincs vesztegetni való ideje! A végén együtt énekeltük a Magyar Himnuszt, megint sírt mindenki. (…) És ezután székelykáposzta meg almás rétes. 90 kiló hús, 50 kiló káposzta, másfél kiló pirospaprika. Nagyon-nagyon finom volt, 400 ember egyszerre hmmmm-özött. (…) Nagymamának ugye el szoktad küldeni a leveleket? Neki is írom.”

Gondolom olyan ez a levél, mint amikor valaki bekukucskál egy idegen ablak függönyrésén a bent élők legtitkosabb magánéletébe. Megrázó pillanatkép egy tízezer kilométerre élő kis magyar közösségről, legbensőbb érzéseikről, eltéphetetlen kötődésükről a magyarsághoz, holott, talán ott is megtalálták az őket befogadó hazát. Ha arra gondolok, hány százezer, millió magyar vágyakozik az elveszett „mennyország” után, miközben itthon lébecolnak vidáman de gyűlölködve a Vadaik, Gyurcsányok, Bauerek, Mesterházyak, Szanyik, epegörcs-balliberálisok –, meg persze sunyi surranoncok, mindenkinek megfelelni akaró – csak a haza érdekeinek nem – lappancs jobboldaliak is.

Eszembe jut egy ötvenes évekbeli, öt év börtönt érő vicc. Kohn bácsi úszva disszidál Amerikába és amikor kikecmerkedik a partra, az őt váró Grün meglepetten tapasztalja, hogy egyetlen csomagja: egy vízhatlanba tekert Rákosi kép. – Nű, hát te meg vagy hülyülve? Minek hoztad ezt magaddal? – Azért Grünkém, hogy ne legyen honvágyam.

Vajon ha ezek a hazájukért síró és sírva hazavágyó véreink ismernék a mostani balliberális képcsarnokot, vagy csak egyetlen pofincsákot is közülük, akkor is zokognának a Kárpátokért, vagy inkább maradnának boldogan a fenekükön az esőerdők rettenetes anakondái társaságában?

Egy-egy ilyen adalék persze az ember eszébe juttatja ama 2004-es mikulási nemzetárulást. Én akkor azt mondtam: nincs Isten, ha ezt büntetlenül hagyja. És lám, lőn. A gyűlölködésben élen járó párt széthullott, megsemmisült, nevük ma már szitokszó, és a románokkal riogató szövetségeseik is a megsemmisülés rögös útját járják. Még a bibliai „egy igaz asszony” sem menti meg őket.

Szalay Károly