No már most következhetnek a nyavalygók. Hát kérem alázattal, egyszerűen hányingerem van, finomabban szólva okádhatnékom attól a honfitársaktól, akik egyfolytában nyavalyognak valami miatt. Ezeknek a hernyatag balfüttyeneteknek semmi sem jó.
Türelmem végképpen egy rádióbeszélgetéstől fogyott el. Illetékesek, köztük az ország kitüntetett és nyilván a legkiválóbb tornatanárja, amit készségesen elhiszek, a kötelezővé tett mindennapos iskolai tornaórákról beszélgettek. Azt ugyan senki sem merte kétségbe vonni, hogy okos, jó szándék vezette az Emberi Erőforrások Minisztériumát, hogy minden napra elrendelte az iskolai testedzést, de azonnal kibuggyant a szokásos balliberális színezetű nyavaly, hogy hát nincsenek meg a föltételek!
Itt lenne az ideje annak, hogy kötelezővé tegyék Szókimondó sorozatom olvasását, mert már évekkel ezelőtt megírtam, hogy a Horthy-korszakban minden nap tornáztak a tornaterem nélküli iskolákban, s azt is, hogyan művelték azt, és megalapozták a máig élő magyar testkultúrát, s az olimpiai és világbajnoki sikerszériát.
De akármit is akarhat a mai vezetés, minden törvényt, minden rendeletet azonnal körbenyafognak, anélkül, hogy érvelnének. Szanyikolcsakolnak és vadaiováznak, holott 12+45 esztendejük volt arra, hogy jól csinálják az ország dolgait. Hát kérem tisztelettel, én ezen az örökre elvesztegetett 57 esztendőn, amelyre ráment legalább három generáció élete, nem tudom magam túltenni.
Nem találok megfelelő szót, kusst a hatványon, amivel méltón kifejezhetném, ami franciául: fichez-moi le camp. Menjetek a csába ballibrentyűk. De mindig ér valami fölüdítő élmény. A minap egy erdei iskolában tartottam előadást Karinthy ürügyén a hazafiságról. A hallgatóság határokon túli magyar középiskolások voltak. Akadt köztük temesvári, kolozsvári, de isten háta mögötti falvakból előkerült tizenéves is. Egy hétre jöttek ebbe a táborba, a paksi önkormányzat jóvoltából, s különféle programokat szerveznek az ifjaknak, kirándulásokat is, előadásokat, közös játékokat is, zenei foglalkozásokat is.
Hát kérem szépen, én már régen nem vagyok egy Johnny Holliday, de olyan türelemmel és szeretettel és nyitottsággal hallgatták előadásomat a történelemről, mintha az lettem volna. Ámulattal állapítottam meg, hogy kilencvenévnyi elszakítottság, ugyanannyi esztendő gyűlölethabzása, terrorisztikus elnyomása, magyarságuk miatti üldöztetés után, nyilván nyomorogva is olykor, ezek a fiatalok olyan üdék, kedvesek és okosak voltak, mintha mindig szabadon és nemzetiségüknek megfelelő módon, megbecsülésben és szeretetben éltek volna.
Tökéletesen hiányzott belőlük a nyavalygás vétlenül mostoha sorsuk miatt, azt kell, hogy mondjam, szinte fölsőbbrendű emberekként viselik el a történelem kegyetlen megaláztatásait, amit az itthoni, szerencsésebb honfitársaik talán föl sem tudnak fogni. És amit a legjobban megszerettem bennük: a tiszta emberre jellemző humorérzéket és az egymás iránti szolidaritást.
Az egyik Nyilas Misi-szerű gyermek odajött hozzám, és azt kérdezte: igaz az, hogy mi jobb magyarok vagyunk, mint a magyarországiak? Egy pesti turista mondta nekünk, amikor ott járt a falunkban. Régóta gyanakszom, hogy igaz.
Szalay Károly
