Nem hallgatható el az a gyanúm, hogy tömeglélektani okként jelöljem meg a környező országok tudatalatti félelmét és bűntudatát. Lelkük legmélyén tudják, hogy a trianoni béke igazságtalan volt, de küszködnek (indokolatlan) kisebbrendűségi érzésekkel is, ami történelmükből, vagy annak hiányából, elmaradott társadalmi, politikai, gazdasági viszonyaikból fakad. Ezeket a részben rajtuk kívül álló okokat kompenzálják túl: az őslakos magyarok üldözésével. Gondolják csak meg. Szerbia majdnem kétszáz évvel később szabadult föl a török elnyomás alól, Szlovákia első állama pedig, Hitler „jóvoltából”, fasiszta államként alakult meg. Előtte és utána is a cseh állam részeként működött. Ami végül is népeik értékeiből semmit le nem von, de azért tény és való. A szlovákokat a XVIII. század végén, a XIX. század elején az oroszok által gerjesztett pánszlávizmus fordította ellenünk, a cári terjeszkedés mintegy előre tolt bástyájaként a felvidéki szlovák paplakokat szemelve ki. A csehek, mint német kultúrkör alatt fejlődő európai nép, erre nem voltak vevők, a lengyelek pedig remélt függetlenségüket látták fenyegetni a pánszlávizmusban, s azonnal figyelmeztették a magyarokat, de mint annyiszor, a magyar politikusgárda süket és vak volt az országot fenyegető veszélyekre. Az a Mednyánszky László szervezett szlávellenes mozgalmakat, akit most a legnagyobb szlovák festőként tartanak számon szomszédaink. Az utódállamokban mindmáig a pártok vetélkedőjében hasznos cinkelt kártya az úgynevezett „magyar kártya”. De hogy az lehessen, ahhoz a mindenkori magyarországi baloldali vezetésnek is hozzá kell járulnia. Rákosi még szembe mert szegülni Georgiu Dej-zsel, de Kádár már sunyin benyalt Ceausescunak, marosvásárhelyi beszédében megtagadva az erdélyi magyarokat. Grósz Károlyt pedig szánalmas bohóccá alázta a Kárpátok Réme. Nem tesznek mást a mai román vezetők sem a mai magyar baloldali vezetőkkel, csak finomabban, ravaszabbul művelik ugyanazt. A 2004. decemberi szavazással a magyar baloldal üzent az utódállamoknak: azt csinálhattok honfitársainkkal, amit csak akartok, mert nemcsak a posztkommunisták, hanem a magyar nép többsége sem érdekelt sorsuk jobbrafordulásában. És ennek az üzenetnek a megfogalmazója Gyurcsány Ferenc volt. Jelentsük ki, hogy az erőszakra sem a baloldali magyar kormány, sem az EU és legkivált az emberi jogi szervezetek nem tudtak megfelelő választ adni. Az évtizedek óta űzött langy baloldali óbégatás, a fej- és farokcsóválás jellemezte a gyurcsányi diplomáciát, amolyan bársonyandrási sunyi módra. Váratlanul történt azonban valami. Magyar futball meccseken nem is szlovák, hanem lényegében Slota-ellenes transzparensek tűntek fel, amitől (liberális-posztmodern stílusban szólva) a beszari idegen seggnyalók, még a tévébeli futballmagyarázók is rögtön hápogni kezdtek, s már nem is a magyarok elleni erőszakot, hanem a transzparenseket nehezményezték. Azt, hogy milyen szánalmas volt a transzparensek elleni hazai hajsza, onnét tudjuk, hogy még a manifeszt magyarellenes Meciar is elhatárolta magát Slotától. Ez a transzparens-tüntetés volt Gyurcsány és a teljesen naiv Göncz Kinga számára az ébresztő. De az EU-nak is. Hiszen az 1956-os felkelés ötvenedik évfordulóján 1956. október előtti hangulatot gerjesztettek a magyarellenes atrocitások, Gyurcsány és Göncz Kinga óvatoskodása ugyanaz a kategória, ami 1956. október 23-án a kommunisták teszetosza bizonytalankodását jellemezte. Nem helyeslendő, hogy futballszurkolók avatkozzanak diplomáciai kérdésekbe. Most azonban a kormánykoalíció, az emberjogi szervezetek és az EU tétova lötyögése provokálta ki ezt. Olybá tűnik, az utódpárt és az SZDSZ nem tud szabadulni a sztálinista hagyományoktól, miszerint az utódállamoknak szabad volt sovinisztának és agresszívnak lenniük, a magyaroknak még patriótának sem. Senkit ne tévesszen meg, hogy a Gyurcsány-kabinet végre fölröffent. Ficóék még mindig agresszívabbak: a szlovákiai Magyar Pártra akarják rákenni a feszültségeket, s a transzparenseket közös nevezőre hozni az emberverésekkel. Jó, jó. Sem az MSZP-től, sem az SZDSZ-től nem várhatunk erélyes fellépést a magyarok védelmében. Hol vannak azonban a strassbourgi tiltakozók, ama negyven értelmiségiek? Hol vannak a Helsinki-emberjogi harcosok Kőszeggel az élükön? Hol van a nagy „humanista” Jancsó Miklós, Esterházy Péter, Konrád György és Spiró? Vagy szerintük a magyar nem ember, neki nincsenek jogai?