Egyre több az asztmás gyermek. Ezt „korrigálandó” elveszik a Budai Gyermekkórházat. A katasztrofálisan csökkenő gyermekszületésszámmal fordított arányban nő a születési komplikációk nagysága. Mire fölszámolják az erre szakosodott Schöpf-Merei intézetet. Egyre több a fertőző beteg. Leépítik a Szent László kórházat. Összeurópai gond a lelkileg sérültek, az elmebetegek számának növekedése. Válasz erre: fölszámolják a fantasztikus múlttal és gyógyító tudással rendelkező Lipótmezőt, ebek harmincadjára juttatva az értékes, 160 éves kórleírásokat tartalmazó irattárat, a szétkergetett ön- és közveszélyes betegekkel együtt. A vadkapitalista szellemű privatizáció olyan, mint a haldokló ágya mellett az örökség szétcincálása.

Ahelyett, hogy a gyógyításra összpontosítanának, nemzeti kultuszt űznek némelyek a káros szenvedélyekből, kórokból, amivel növelik pesszimizmusunkat. Belegondolni is szörnyű, hogy az elképesztően zseniális Ady mit alkothatott volna alkoholizmusa és nemi betegsége nélkül. Ahelyett azonban, hogy az irodalomtörténet-írás leleplezte volna alkoholmámorban elkövetett történelmi téveszméit, nimbuszt csinált baklövéseiből, növelve pesszimizmusunkat. Nemzetet ostorozó írásai közül azokat kanonizálják, amelyek károsak nemzeti önbecsülésükre. De lényeglátó és a nemzettudatra jótékony gondolatait elhallgatják. Például: „Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártír-aureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen”. (Magyar Pimodán) Vagyis sorsharagnak, az Isten óbibliai büntetésének tulajdonított vereségeinket nemzeti pesszimizmusunk gerjesztő részeivé hazudjuk, s cselekvőképtelenné, beletörődővé sorvasztjuk magunkat. Történelmi téveszméink pesszimizmussá alakulva a valódi sorsrontók. Egyik olvasóm (bizonyos M. A., Nyitrai utcai lakos) levelében ezt írta: „Az össznemzeti pesszimizmus ellen én már régen lázadok, ám nem merek ellene szót emelni”. A miértre válaszol is levelében: „mert a nemzettudatba annyira beleépítették az alkoholizmust, a morbus hungaricust, az öngyilkosságot, csak az a jó magyar, aki esztelenül meghal a hazáért, hogyha előjönnék ilyesmivel, még hazaárulónak tartanának”. Levelében arra hivatkozik, hogy nemzeti tudatformáló nagyjainkból kéjesen csinálnak például öngyilkost, még akkor is, ha nem voltak azok. Teleki Pál öngyilkosságát hangsúlyozzák, holott ez nem is biztos, József Attila öngyilkosságáról pedig már bebizonyították, hogy baleset volt. Hiába, mert a nemzeti kultuszhoz az öngyilkosság fogalma tartozik. Véleménye szerint az alkoholizmusba merült búsmagyarok terrorizálják a közvéleményt. „Elhitetik – írja –, hogy csak a halott magyar a jó (különösen, ha öngyilkos).” M. A. abban látja a főbajt, hogy akik a penetráns nemzeti pesszimizmust gerjesztik, jobbára zseniális és lelkük mélyén jó szándékú és igaz magyarok. Megemlíti Sánta Ferenc Sokan voltunk című remekművét, amelyben a nagyapa azért lesz öngyilkos Erdélyben, mert kevés a betévő falat a sok gyereknek. Ezzel őszerinte a népszaporulat ellen agitál – akaratlanul is.

(Folyt. köv.)