A jóságos és naiv átlagpolgár áhítattal tételezi föl, hogy elévülhetetlen érdemeket szerezhetett a magyar tudomány és kultúra művelése terén, hogy ekkora kitüntetésben részesült. Hát igen. Karrierje az 1956-os szabadságharc leverése után, a véres megtorlások idején kezdődött.

A Magyar Szocialista Munkáspárt, az élet és halál ura Központi Bizottság ítélet-végrehajtója volt. A szigligeti Alkotóházban a székely himnuszt éneklő magyar írók előtt nemcsak származását, ifjúkorát (Székelyföldön született, Nagyenyeden járt iskolába), hanem magát Erdélyt és annak magyarságát is megtagadta. A Kiadói Főigazgatóság a legfőbb cenzor szerepét töltötte be, és Aczél György jobbján az összes íróellenes, irodalmi erkölcsöt romboló akció egyik főszereplője volt. Körülszimatolta az írókat, és annak ellenére, vagy éppen azért mindig túlteljesítette a pártelvárásokat, mivel az MSZMP több tagja nem bízott benne. Nem is ok nélkül, mert amíg a Kádár-adminisztráció nem erősödött meg, elvtelenül lavírozott.

Részt vett a magyar irodalmi élet legaljasabb akciójának megszervezésében, amikor is 1957 őszén a magyar írók levélben fordultak az ENSZ-hez, hogy vegyék le a magyar kérdés tárgyalását, mert 1956 rohadt fasiszta ellenforradalom volt. Köpeczi emelkedett lelkivilágára jellemző, hogy ezt jelentette Aczél Györgynek: „Mióta az írók a nyilatkozatot aláírták, ostromolják a Kiadói Főigazgatóságot. Egyesek ezt az aláírást úgy értelmezik, mint belépőt a pénzszerzésre.” Főcenzorként megfélemlítéssel, illetve megvesztegetéssel, ígérgetésekkel roncsolta az irodalmi közélet erkölcsét. Az irodalmi tanács tagjaként tevékenykedett az írókat nyomorgató akciócsoportban. Az ő égisze alatt, „ideológiai rendcsinálás címén” sorra bocsátották el a kiadóból a politikailag megbízhatatlan lektorokat.

Irodalmi tevékenységét, mondhatni úgy is, máig érvényes „halhatatlanságát” a sorozatban elkészített „állásfoglalások” és „jelentések” alkották, melyekben elsősorban Aczél Györgynek, de a Pártközpontnak is mószerolt a rakoncátlan írókról. 1958-tól lesújtó volt a véleménye a renitensekről, s azokról is, akik szerinte csak sunyiságból léptek vissza a pártba. Vagyis a Párt éberen őrző lelkiismerete, minden gyanús jelre lecsapó cerberusza volt.

Az 1960-as évek elején a frissen szabadult Déry Tiborra szakosította magát, sorra utasította el dráma- és elbeszélés-kísérleteit, ahogyan Háy Gyuláét is, s különösképpen vadászott azokra a „kompromittált írókra”, akik 1956-ban „megtévedtek”. Igazán „jószándékúságáról” tett tanúbizonyságot, ha róluk csak mint „1956-ban megzavarodott írókról ”, s nem ellenforradalmárokról nyilatkozott. S hogy magánéletére is villantsak fényt, a dúsgazdag és korlátlan hatalmú Köpeczi Béla édesanyját aggok egyházi otthonában tartotta, messze a fővárostól, vagy is saját magától.

Gondolom, a fentebbiek komolyan indokolják, hogy az akadémia és a minisztérium saját halottjának tekintette őkelmét: cselekedetük helyességében csak egy 1956-ban „megzavarodott, megtévedt”, netán „fasiszta” magyar állampolgár kételkedhet.

Szalay Károly