Szókimondó – Szárszó, 1943
Püski Sándor azt mondta az összejövetelről: „Az útkeresés akkor volt a leglázasabb.” És most, a hetvenedik évfordulón a Lakiteleki Népfőiskola Alapítványa, a Püski Kiadó és a Magyar Írószövetség háromnapos konferencián Lakitelektől a parlament fölsőházi terméig idézte meg ama szellemet, és emlékezett a történelmi eseményre és résztvevőire.
Micsoda nevek, egyéniségek voltak! Mindenekelőtt Karácsony Sándor, aki a huszadik századi magyar gondolkodás csúcsteljesítményét alkotta meg A magyar észjárás, A magyar világnézet, A magyar béke, az Ocsúdó magyarság című és más munkáiban. A művelődés-filozófus Várkonyi Nándor, az úttörő régész László Gyula, a gondolatgazdag szépíró Veres Péter, kedvencem Sinka István a szuggesztív költő, Féja Géza, a kiváló irodalomtörténész.
De ott volt a népi mozgalom baloldala, a két kripto-kommunista, Erdei Ferenc és Darvas József is, akik 1945 után kulcsszereplői voltak a szocialista korszaknak. Az utókor azt vélelmezi, hogy pártállásra való tekintet nélkül az egész huszadik századi politikai paletta képviseltette magát, de ez tévedés, mert a valódi szélsőjobb nem volt ott.
Erdei Ferenc, a világháború kellős közepén, a náci megszállás küszöbén meghirdette a kommunista-marxista szocializmust mint a magyarság számára egyetlen járható utat és megtagadta a náci-fasizmust mint a magyarság csődjét. Mikor? A Horthy-korszakban. Abban az időben, amikor a magyar katonák hadban álltak a szovjet-kommunista hadsereggel. És hol? Az egész Európát megszálló náci uralom földrajzi közepén, teljesen kiszolgáltatva a német, román, szlovák nemzetiszocialista (náci) túlerőnek.
Tébolyító őrület a Horthy-éráról azt hazudni ma is, hogy fasiszta diktatúra volt, a fentebbi tények ismeretében. Aki ezt teszi, az vagy löttyenetagyú, vagy rosszhiszemű posztkommunista, vagy egyszerűen nem ismeri a diktatúra mibenlétét. Ezért Szárszó puszta léte a hazug történelmi tévedés cáfolata is.
A magyarság sorsáról irtózatos ellenvélemények feszültek egymásnak Szárszón. Egyetértésről, összefogásról szó sem lehetett. Hiszen az üdvözítő, kommunista jövőt meghirdető Erdei Ferencnek ellentmondott Németh László.
A huszadik század író és gondolkodó zsenije szókimondta a máig érvényes lényeget: a magyarság számára egyetlen irányzat lehetséges, a harmadik út! Sem jobboldali, sem baloldali. Már akkor kijelentette: akár a német, akár az orosz, akár az angol „koncepció” győz – „azt én másnak mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni sem tudom.”
A harmadik út mibenlétét pedig jelképben fogalmazta meg: Új-Guineában egy párt azt vallja, „hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a – harmadik oldal.”
Uraim és hölgyeim! Németh László 1943-ban augurként a jövőbe látott. 2013-ról, 2014-ről is szólt. Ami korabeli aktualitását hordozta gondolatának: a náci erőfölény idején elvetette a szélső jobbot. És a kommunizmus győzelme, a szovjet megszállás előtti pillanatokban a baloldali rémuralmat is. Ezért üldözték nyíltan vagy álcázottan 1945 és 1990 között. Valljuk meg, hihetetlen bátorságra és okosságra vallott 1943-ban kimondani a magyarság számára az egyedül üdvözítő megoldást, a magyar utat. Azt értem, hogy a nácik, és a kommunisták is utálták Németh Lászlót. És főként az úgynevezett harmadik utat, vagyis a magyart. De mi a bajuk ezzel a zanzásított agyúaknak napjainkban?
Szalay Károly