Szókimondó – Szocialisták
És neveket sorolt: „Csoóri, Pozsgai Imre, Kósa Ferenc… Ők lesznek a magyarság megmentői” – mondta. Valaki közülünk szavalni kezdte Végvári hajdanán legnépszerűbb versét: „Nagy magyar télben picike tüzek / A lángotokban bízom. / Legyen bár messze pusztán rőzseláng. / Bár bolygó fény a síron…” Én rögvest kételkedni kezdtem. Nyáron téli láng szalonnasütés céljából és manifeszt MSZMP-s tagok, mint Pozsgai és Kósa. Hogy lesz ebből hazamentés?
Csoóri pártközpontból irányított vegzálása bizonyította, hogy elkötelezettje a magyar ügynek, Kósa is letette a garast Balczó-filmjével, a többi munkája szerintem belesimul a Kádár-korszak követelményeibe. Pozsgait pedig lenullázta az aczéli koncepció. Bereczcel együtt. A kultúrmachiavelli azt mondta a Magvető igazgatójának: Bereczet csak mellékvágányra toltuk, de Pozsgait vakvágányra. Ami azt jelentette. Pozsgaiból soha többet nem lesz politikai tényező. És lőn. Vállalva a kockázatot ott ült a lakiteleki sátorban, de politikai tényező – Aczél intenciói szerint – nem lett belőle soha. Elárulták népnemzeti barátai. Antallal együtt győzött Göncz Árpád, és belőle csináltak köztársasági elnököt, minden bizonnyal a nagy intrikus háttérirányításával. S mindez állítólag Csoóri szervezésében, amit Csurkáék, Lezsákék, Bíró Ferencék tudnak igazán, én a legkevésbé.
De mi történt Kósa Ferenccel? A „nemzetmentővel”?
Példamutató elvhűségről tett tanúbizonyságot. Szabadon és dalolva, önként belépett a Magyar Szocialista Pártba. Beléphetett volna a Munkáspártba is, a Kereszténydemokrata Néppártba is, a Kisgazda Pártba is, a Fideszbe is, az SZDSZ-be is, a rendszerváltó MDF-ről nem is szólva: de nem, ő, a hű lélek az MSZP-be igazolt. Ott érzi igazán jól magát, abban a körben. Az MSZMP ugyebár 1956. október 31-én, a Rákosi –Gerő–Farkas Mihály-féle Magyar Dolgozók Pártja utódpártjaként alakult, s első ténykedése 1956 leverése volt. 1989. október 7-én a párt XIX. kongresszusán az MSZMP-sek átalakultak MSZP-sekké. Értékelni kell azt a kitartást, amely a „nemzeti elkötelezettségű” nagy filmrendezőt jellemzi. Dacára a papjánosok utódainak, a pufajkás Horn Gyulának, az agitpropos Lendvai Ildikónak, Kiss Péternek, Baja Ferencnek és az újabbaknak, Szabónak, Nyakónak, Gyurcsánynak meg a többi emberi nemzés szégyenének, Kósa Ferenc hűségesen áll a vártán és megszavaz mindent, amit a parlament elé terjeszt a kormány. Becsületére legyen mondva, én nem hallottam, hogy Kósa a határon túliak állampolgársága ellen szólt volna. De nem szól a nyilvánvalóan idegen érdekeket képviselő SZDSZ egyértelműen magyarellenes törvényjavaslatai mellett sem. Ő a középút bölcs népnemzeti megtestesítője. Ide se fütyül, oda se fütyül. Csak szorgalmasan nyomogatja a szavazógombot. Akkor, amikor kell. Amikor Gyurcsány beint. Máskor nem.
Azonkívül, hogy a japán–magyar kapcsolatok odaadó híve, úgyszólván már filmet sem rendez. Itt volt az ideje, hogy életműdíjat kapjon a filmszemlén.
Bölcs rezignációval veszi tudomásul, hogy a magyar mezőgazdaságot liberális utasításra teszi tönkre pártja kormánya, nem agitál viszont a vidék lerohasztása mellett, holott megtehetné. Elegánsan hallgat az egészségügy fokozatos tönkretétele láttán, hiszen nem szakember, az állami kótyavetyébe sem szól bele, hisz nem közgazdász, az oktatásügyhöz, az úthálózathoz, a metróhoz, a kormánynegyedhez sem ért. Önmegtartóztató hallgatásában nekem a távol-keleti bölcsek mértékletessége dereng föl.
De egyvalami biztos. A parlament padsoraiban égnek picike rőzsetüzek, amelyek mellett a szocialista képviselők, ha nem is szalonnát, de a pecsenyéjüket sütögetik.
Szalay Károly