Pontosan 2013. december 17-én, kedden délelőtt fél tizenkettőkor mentünk le feleségemmel a Baross téri metróállomáshoz. Már az aluljáró lépcsőjén föltűnt, hogy a metróbejárattal szemben áll egy meglehetősen robinsoni ruházatú ember, férfi vagy nő, máig sem tudom, s előtte valami hóbelevanc s egy fehér műanyag pohár. Csak közelebb érve azonosíthattam, hogy egy pánsípot fúj, ez speciel egy öt csőből álló síp volt.

Krisztus előtti időkből fönnmaradt ábrázolásokból ismerhető eredete. Hermes fiának, Pánnak az elhíresült instrumentuma. Sokan siettek a metróállomáshoz, de föltűnt, hogy alig akadt valaki, aki ne dobott volna néhány forintot a pohárba.

Azért lepett meg ez a nagylelkű jótékonyság, mert az aluljárók telis-tele vannak utcai zenészekkel, énekesekkel, akik olykor zenekart is alkotnak, dobbal, síppal, nádi hegedűvel, de azt a legritkább esetben tapasztaltam, hogy a járókelők tömegesen, itt a tömeges szón van a hangsúly, díjazták volna a produkciókat. Sőt, jó ízléssel sietnek el a jobbára szörnyűségesen eltorzított, főleg rossz angolsággal vannyogó, valójában szerencsétlen emberek előtt, egy fillért sem dobva kopott kalapjukba.

De itt és akkor még a fiatalabbak is vették maguknak a fáradságot, hogy a téli hacukából előkínlódják pénztárcájukat, s pecunice fejezzék is ki elismerésüket a pánsípos művészete előtt. És amikor végre kapiskáltam a dallamot, értettem meg, hogy miért lelkesedtek a dermesztő hidegben a járókelők. A világ egyik legszebb dalát furulyálta Pán Isten magyar leszármazottja. Lalalilé lílelála, lilálom lilálom…

Boldognak mondható gyermekkorom minden emléke rám zúdult nagy hirtelen. Nem jutott eszembe a dal szövege, a feleségem mondta meg később. „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom / Minden madár társat választ, virágom, virágom…” Őrületesen szép dallam, hozzá méltó költői szöveggel. És az a tény, hogy ezt az aluljáró siető járókelői kiemelkedően értékelték, arra vall, hogy ez a magyar nép, akármilyen vérkeveredéssel is, ami jót tesz neki, de rendkívül muzikális. És mielőtt a trottyantott balliberentyűk ezért az állításomért leirredentáznak mert vannak annyira prüttyentagyúak, hogy megtegyék, gyorsan közlöm: a monarchia közös hadseregében már a tizenkilencedik század végén mindenféle fölméréseket végeztek a soknemzetiségű közös hadseregben, és szakszerűen megállapították, hogy a magyar katonai alakulatok a legmuzikálisabbak. Ami nagyon nagy dolog volt, mert a többi náció, a monarchia népei a világátlagnál is muzikálisabbak voltak. Ritmusérzékük volt kiváló.

A mai magyar ember annak ellenére, hogy iskolai rendje 1949 óta arra törekszik, hogy elsorvassza lelkületét, képességeit, úgy tűnik, őrzi ősei zenei adottságait.

Megszakad a szívem, hogy unokáim alig ismerik a magyar népdalokat. A magyar népdalkincs átadására én már alkalmatlan vagyok. De Klebelsberg tudta, hogy elsősorban a képességeket, a készségeket kell fejleszteni. Nemcsak mindennapos iskolai tornára, hanem rajztanításra és mindennapos zeneoktatásra volna szükség ahhoz, hogy kibontakozhassék ennek a népnek a tehetsége.

Mi az ördög fenéje miatt olyan kevés a magukat nemzetinek és magyarnak mondó rádiókban a magyar népzene? Mert szolgai módon meg akarnak felelni ellenséges elvárásoknak. A konzervatív „nemzeti” magyar nem kis hányada arra pislog, mit szól a másik oldal? Még a zenei csatornákban is kevés vagy semmi a legtisztább zene közvetítése, a magyar népdalé. Nem holmi nacionalista okokból (az sem baj, persze), hanem a zenei minőség miatt pártfogolom a Kis kece lányom, a Megrakják a tüzet, A széles a Balaton vize meg a többi tökéletesség iskolai tanítását. Nagy mennyiségben, Bartók, Kodály, Lajtha és sok más nagyszerű művész nyomdokain.

Szalay Károly