Zűrzavar, ellentmondás, feje tetejére állított logika. A Szabó István-ügy utómagyarázataiban. Engem nem is Szabó érdekel. Sem elítélni, sem fölmenteni nincs szándékomban. Engem a kéretlen prókátorok iparkodása foglalkoztat. Mindjárt másnap a kis riporteré a Nap-keltében, aki lemarta Gervai Andrást, a történészt. Nem Szabót védte, hanem olyan vad szenvedéllyel támadta Gervait, hogy abban is rokonszenvet keltett iránta, aki inkább a filmrendezőhöz húzott addig. Micsoda gyűlölet egy végül is indifferens személy ellen, aki csak a dolgát végezte.

A második csavar mindmáig tart. Némelyek szerint ugyanis az 1957-ben megesett spicliség-vállalás, vagyis besúgásra való megállapodás bátor tett volt, annak ellenére, hogy Szabó később nagyon emberien megvallotta, félt. Ahogyan Kézdi-Kovács Zsolt rendező mondotta: a félelem hajtotta az ügynökhálózatba. Na már most. Ötven év múltán, amikor is az elnyomó rendszer megbukott legalább tizenöt éve, közli velünk a magyar értelmiség egy bizonyos ütődött része: a besúgás volt a hőstett. Amiből logikusan az következik, hogy nem az, hogy Molotov-koktélt dobáltak a megszállók tankjaira, s puskával lövöldöztek a túlerőre. A logika szerint mind a kettő egyszerre nem lehet hőstett, bátor cselekedet. Kit jelenthettek föl az 1957-ben beszervezettek? Nyilván azokat, akiknek valamilyen kapcsolatuk volt az 1956-os „ellenforradalommal”. A szabadságharcosokkal.

Fentebbi érvelés Szabó és mindenki más III/III-as mellett, feje tetejére állított logika eredménye, vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc-ellenes, kádárista, posztsztálinista, Moszkva-barát szemlélet következménye. Most megpróbálják a III/III-as tevékenységet nivellálni. Következményeit lekicsinyíteni. Déryt író barátja juttatta börtönbe 1956 után, a győri Földest pedig egyenesen bitóra – ugyancsak írótársa. Déry megbocsátott, Földesnek erre már nem volt lehetősége.

Normális körülmények között soha senki nem került abba a helyzetbe, hogy féljen, s kiderüljön róla, hogy gyáva, rosszak az idegei, retteg a fizikai megkínzatástól. Az emberi kritériumok közé a bátorság, a hősiesség, a halált megvető bátorság, a fájdalomtűrés nem tartozik föltétlenül. Csakhogy 1945 óta abnormális körülmények között éltünk, kommunizmusban, létező szocializmusban, egypárti diktatúrában a haza- és barátáruló Kádár János árnyékában. Ha létezik sorozatgyilkos, úgy létezik sorozatáruló is. Kádár. Elárulta Rajkot, legjobb barátját, az 1956-os kormányt, amelynek tagja volt, Nagy Imrét, Maléter Pált, a munkástanácsokat, Bibó Istvánt. Ez az ember baloldali idol, erkölcsi példakép – ezért tarthatják baloldali értelmiségiek a besúgást bátor tettnek.

Mi következik mindebből? Nem kevesebb, mint az, hogy a besúgás, a háromperhármas tevékenység valaminek a következménye volt. Az elnyomó szovjet diktatúráé, a Kádár-féle idegen érdeket kiszolgáló elnyomásé. Ennek az elnyomásnak a lélektani eszköze volt a megfélemlítés. A besúgók, kevés kivétellel, ennek a megfélemlítésnek voltak az áldozatai. Ami nem azt jelenti, hogy aki besúgásra vállalkozott, jellembajnok, liliomos lovag volt, de azt mindenképpen, hogy nem főbűnös, legföljebb bűnrészes.

Akik ma a besúgókat mentegetik, tüntetőleg ölelgetik, hősöket csinálnak belőlük, azok az örök erkölcsrendet relativizáló, sőt megsemmisítő sztálini eszmerendszer vírushordozói, miszerint a rablás vagy a gyilkosság erkölcsi tett, ha a „párt” érdekeit szolgálja.

A pártok és politikai irányzatok fölötti erkölcsöt támadta meg e sztálini eszme szerint Bolgár György, aki azt vallotta, hogy Szabó esete a hálózattal merőben más, mint Csurkáé. Pozitív tett, mert Szabó baloldali, sőt liberális, ellentétben Csurkával, aki őszerinte nemkívánatos irányba hajlott el. Ennél az álláspontnál veszedelmesebbet nem tudok elképzelni, amikor is egy erkölcsi kisiklást, vagy akár bűntettet a politikai hovatartozás vagy tehetség szemszögéből ítél meg valaki. Még a sokat megért Avar János is citrompofával hallgatta Bolgár okfejtését a Sajtóklubban, az általam legtöbbre tartott Mészáros Tamás (túlnan) pedig lelki hányását nyeldekelte vissza kínosan.

A nemzeti, a konzervatív, a keresztény oldal jól tudja, az ember esendő. A megbocsátás is közismert fogalom mifelénk, a bűn az bűn, az aljasság pedig aljasság. Fölösleges erénnyé vagy hősiességgé hazudni, mert visszacsempészi többpárti demokráciánkba az egypárti diktatúra szörnyű erkölcsi rothadását. Vagy máris visszacsempészte az MSZP, az SZDSZ és holdudvaruk segédletével.