A keresztényüldözéseknek, a papi megpróbáltatásoknak kor- és szemtanúja lévén tudván tudom, a Vatikán sem állt feladata magaslatán, hogy megvédje üldözött híveit és papjait abban a kommunista rémuralomban, amelynek irányítói vagy azok leszármazottai most is grasszálnak és uszítanak Magyarországon.

De mi is volt Sebők Sándor prédikációjának a lényege? Először is szókimondta: „Az elmúlt nyolc esztendő cinikus és hazug vezetői” (azaz a posztkomministák és a neoliberálisok) tönkretették az országot. És Árpádházi Szent Margitról emlékezve szónoki fordulattal összekötötte a tatárjárás pusztításait a mostani kommunista országrombolással. Határozottan kijelentette: a mai politikai tatárjárás rosszabb, mint volt ama régi, mert ez a lelkeket is megnyomorítja.

A fóti tisztelendő atya elvetette azt a kommunisták által sugalmazott, és sajnos sokak által beszopott téveszmét, hogy az egyház ne politizáljon. Ennek keményen ellentmondva fölszólította híveit, vegyenek részt a közéletben, ne tűrjék, hogy a fejük fölött mások döntsenek a sorsukról. És végre akadt lelkipásztor, aki megértette annak a jelentőségét, hogy a rádió nagy nyilvánossága előtt buzdíthat cselekvésre a jó ügy szolgálatában. Az egyházak hívőkből állanak, és az ő érdekükben szólni kell hétköznapi, profán ügyekben is.

A liberál-kommunisták minden kereszténynek ártanak. Számomra a protestáns felekezetek is éppen olyan fontosak, mint az ortodox, az örmény, a kopt vagy a római katolikus egyház. Az ökumenizmusra neveltek a szüleim. Családom egyik ága ortodox, a másik katolikus. Őseim építették újjá a leégett kecskeméti „görög” templomot. Vasárnaponként reggel nyolckor a piaristáknál ministráltam, tízkor a „családi” templomunkban folytattam, ahol apám részt vett az istentisztelet celebrálásában. Nem tehetek róla, mindkét felekezethez családi hagyományból, szeretetből egyformán ragaszkodom. Az egyiktől a harcos elszánást, a másiktól a nemzet iránti elkötelezettséget tanultam meg gyermekként. Ezért lelkesedem a fóti szentmiséért.

A harcos egyház híve vagyok. Eszményem a kufárokat korbácsoló Jézus és a harcias szentek, harcias hívők. Kapisztránói Szent János, Tomori Pál, Erdősi Imre, a kecskeméti piarista, branyiszkói hős, akinek emléktáblája előtt annyiszor jártam, de mindenekelőtt Apor Vilmos mártír püspök, a kőkemény hercegprímás, Mindszenty József és persze a hősies Márton Áron erdélyi főpap.

Máig nem értem, minő taktikai okokból nem avatták őket boldoggá mindmáig, holott vallási és nemzeti szemszögből jelentéktelen személyeket már régen. Nem értem, miért hanyagolja el a Vatikán a csángók magyar nyelvű miséjét évszázadok óta, miért nincs katolikus magyar püspök a Felvidéken és miért nem látogatott el II. János Pál pápa a székelyekhez, a katolicizmus keleti végvárára? Nem szelídítik elfogadhatóvá e tényeket semmiféle diplomáciai okoskodások.

Belegondoltak abba, minő csodálatos, példamutató társaságot tisztelhet a magyarság ezekben a nagyszerű papokban? Többet érnek ők mint eszményképek a Nobel-díjasoknál is! De hát… ha még az egyház sem becsüli őket értékük szerint?

Szalay Károly