Vagyis gyűjtsünk népdalt, néprajzi emlékeket „in situ”. Elképesztő, hogy nyolcvan esztendő alatt mi mindent művel egy átlagember, de tény, hogy népdal és népművészet iránti szerelem mindmáig kitart. Már 1948 előtt is úgy élt tudatomban, hogy a nagy kettős (Bartók, Kodály) voltaképp nagy hármas. Odasoroltam hozzájuk Lajthát és sohasem értettem negligálását. Holott Kodály tanítványa volt, majd Bartók utódaként a Népzenei osztályt vezette a Nemzeti Múzeumban. Tanítványai közé tartozott Ferencsik János, Tátrai Vilmos, Kórodi András, akik nélkül nehezen volna elképzelhető korunk magyar zenei kultúrája.

Sokoldalú tevékenységét először 1944-ben akasztották meg náciellenes magatartása miatt. 1947-48-ban Londonban hangos sikereket aratott eredeti filmzenéjével, de ő hazajött, hogy azután még Kossuth-díjjal is kitüntessék népzenei kutatásait, majd szinte azonnal minden tevékenységétől megfosszák, elnémítsák. Zenéjét a magyar népzene, Kodály és Bartók mellett főleg a francia muzsika, Debussy és Ravel ihlette.

Itt említem meg, hogy Tamási Áronnal együtt készített közös alkotásukat, A bujdosó lányt „soviniszta” alkotásnak minősítették. Fentebbiekből a kommunista „logika” szerint az következik, hogy a „nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” szálláscsinálójaként elsüllyesszék.

Nyugat-Európa lelkesedett érte. A francia Művészeti Akadémia első magyar tagja volt. Párizsi méltatója a XX. század egyik legnagyobb szimfonistájának nevezte.

És most térek vissza Bartók rádióbeli élményemhez. A műsor szerkesztője, Katona Márta okosan, tömören és szuggesztíven méltatta Lajthát, majd rátért a VII. szimfónia ismertetésére. Szégyen és gyalázat, tőle tudtam meg, hogy ezt a művét Lajtha 1957-ben komponálta, 1956 hatása alatt, s tiszteletére „Forradalom szimfóniának” keresztelte. Később kapta csak az „Ősz” címet. Eme dolgokról a lexikonok még 1990 után is hallgatnak, az interneten fordul csak elő a „forradalom” megnevezés.

1958-ban Párizsban Lehel György mutatta be óriási sikerrel. A Nyugat az 1956-os forradalom előtt tisztelgő műként értékelte, amiből itthon botrány kavarodott. Lajthának magyarázkodnia kellett.

Katona Márta megint csak kitűnően Lajtha válaszát idézte, amely oly okos és tisztességes volt, hogy ma is ámulatba ejt, mert nem tagadta meg szimfóniája ihletőjét, 1956-ot és becsületről példát adott a magyar értelmiségnek.

Tessék már nekem megmagyarázni: egy világhírű magyar zeneszerző, Bartók és Kodály harcostársa, 1944 előtt antináci, a magyar népi kultúrában gyökerező, de ezzel együtt európai művész, minő gonosz koboldok sunyiskodásával irtatik ki még ma is kulturális és zenei köztudatunkból?

Mielőtt e cikket megírtam volna, közvéleményt kutattam és alig akadt valaki, aki ismerte volna a „Forradalom” szimfónia valódi történetét. Egyfolytában szövegelnek európai és nemzeti értékekről, megbecsülésükről, de ostoba és gyalázatos kultuszminisztereink és sleppjeik mindent elkövetnek, hogy kiirtsák az iskolákból a Kodály-módszert, lenullázzák Dohnányit, Lajthát. Holott nálam jobban tudják, a zenészek mindenképpen, hogy ki ő.

Én még nem hallottam, hogy 1956 évfordulóin fölhangzott volna a „Forradalom szimfónia”. Ez kérem, több mint gyalázat. De hol van a nemzeti oldal?

Szalay Károly