Taps

A színészt a taps élteti. A politikust, ha nem vigyáz, a taps pusztítja el.

A színész számára a taps a munkája minőségének talán legfontosabb visszajelzője, egyúttal jutalma is. A közönség a tapssal mondja el a véleményét. A színész előadás közben figyel a közönségére, igyekszik megragadni a figyelmét, elnyerni a tetszését. Ha az előre kidolgozott poén, gesztus, hatásszünet nem ül, hanem befullad, mint a homokban pattogtatni próbált labda, akkor azt elhagyja, inkább akár imporovizálva is olyan irányba fordul, ahol jönnek a visszajelzések. A színész a közönséggel együtt hozza létre a produkciót, amely a végén a tapssal befejeződik, a kör bezárul, a történet nem folytatódik tovább.

A politikus megszólalását kísérő és követő tapsnak más a természete. A történet nem a politikus megszólalásával kezdődik és nem az adott közönség tapsával végződik, hanem vannak előzmények és következmények is. Ami még fontosabb különbség: a politikus produkciója nem csupán azoknak szól, akik előtte összegyűltek, akik maguk keresik a vele való találkozást, hanem azoknak is, akik az adott pillanatban nem tudnak vagy nem akarnak reagálni. Ebben rejlik a veszély. Ha a politikus enged a csábításnak, és a közönségének tapsait követi, ha baráti sikerre hajt, könnyen szem elől tévesztheti azokat, akik csöndben maradnak. Megszerzi azok rokonszenvét, akik már addig is a hívei voltak, de közben a kételkedőket, töprengőket, bizonytalanokat nem tudja megnyerni a céljainak. Még esetleg el is riaszthatja őket.

A politikában a hívek megtartása, a velük való párbeszéd, az ő álláspontjuk rendszeres megerősítése természetesen alapkövetelmény. De a választási győzelemhez csupán a hívek, az elkötelezettek, a politikai produkciót megtapsolók támogatása nem mindig elég. Gyakoribb eset, amikor a versengők közül az arat sikert, aki a bizonytalanok közül többet hódít el. Aki azokra is figyel, akik nem tapsolnak, de mérlegelnek és értékelik, ha az ő szempontjaik is érvényesülhetnek.