Temetetlenül

Petőfi-emlékévre készül a nemzet 2022. szeptember 1-től 2023. augusztus 31-ig. A Kiskőrös Petőfi 200 Emlékbizottság már készül a költő életének, verseinek felidézésére. Minden politikai erő magáénak vallotta a magyarság legnagyobb forradalmárát és költőjét. Tudták, hogy a nemzet azt az utat járja, amit Petőfi Sándor kijelölt neki.

Néha egy egészen távoli esemény irányítja rá a figyelmet egy olyan tudományos vizsgálatra, amelyet igyekeztek elfelejteni. Ez történt e sorok írójával is, amikor meghallotta a szakember számára mindig örömteljes hírt: DNS-vizsgálattal azonosították III. Richárd földi maradványait az angliai Leicesterben. Az angliai rendházakat VIII. Henrik a Rómával történt szakítás után leromboltatta, így fél­ezer évig csak találgatták, hol lehet a kegyetlen, hatalom­éhes király eltemetve.

Miért tanulságos a magyar valóságnak a fenti esemény? Alig lehet olyan ember az országban, akinek ne jutna eszébe az itthoni, Petőfi Sándor sírjának felkutatására indult, egyébként sokadik expedíció. Nem alaptalanul ment a kis csapat a szibériai Barguzinba: könyvtárakat megtöltő visszaemlékezések igazolják, hogy azon a vidéken járt magyarok (hadifoglyok, expedíciósok stb.) valamilyen módon találkoztak a nagy költő emlékével. Hogy miért olyan messze? Mert nemcsak I. Miklós cár idején, de egészen napjainkig oda száműzték azokat a veszélyesnek tartott elemeket, akiket többet nem kívántak látni. A szabadságharc bukása után az osztrákok ilyen embernek tartották Petőfi Sándort is, hiszen verseivel olyan lángoló hazaszeretet hívott elő a magyarságból, mint előtte senki.

Petőfi a segesvári csatában Bem tiltása ellenére volt ott, és sokáig úgy tanították, hogy elesett. Tetemét ugyan senki sem látta, és eleinte – nagyon helyesen – csak azt mondták: eltűnt. Sorsát pontosan senki sem tudta, hívei nem is hitték, hogy meghalt, abba kapaszkodtak, hogy ha nincs tetem, nincs bizonyíték. Különböző mondák keltek szárnyra, amelyek szálai Szibériába vezettek.

Nem tisztem válaszolni arra a kérdésre, hogy hová lett Petőfi a segesvári csata után, hiszen megtették sokan mások. Többször említettem már, hogy kevés nemzetnek alakult ki olyan ortodox, minden rugalmasságot nélkülöző történészgárdája, mint a magyarnak. Ha valamit egyszer leírtak, azon akkor sem változtatnak, ha később ellentétes bizonyítékkal állnak elő szakemberek. És hogy ez ne is történhessen meg, minden erejüket, kapcsolatukat, politikai befolyásukat bevetik az ügy elgáncsolása érdekében. A magyar történelemnek két ilyen kardinális pontja is van: az őstörténet és a szabadságvágy. Szégyen, hogy a magyar tudományos élet elitje soha nem küldött expedíciót Belső-Ázsiába eredetünk tisztázására, vagy a Bajkál-tó vidékére magyar hadifoglyok után kutatni. Nem érdekelte őket, mert veszélyesnek tartották előbb az osztrákok, később a szovjet megszállók ellenérzése okán. Mai napig is csak saját pénzükön, szakmaszeretetből, hazaszeretetből járnak arra kutatók.

Tény, hogy többször is megfordultak Barguzinban Petőfit keresők, de eredményt csak szóban tudtak produkálni: valamit hallottak ott, amiért érdemes azon a vidéken kutatni. Ezután állt össze az a kis csapat, amelynek menedzsere Morvai Ferenc kazánkészítő, szakmai vezetője felkérésre Kiszely István antropológus lett. Utóbbi nem nagyon akart menni, mert nem foglalkozott Petőfivel sohasem, hiszen biológus végzettsége révén meglévő, megtalált csontvázak azonosításával foglalkozott, amire Bartucz Lajos antropológusprofesszor tanított mindkettőnket elsőkként a szakmában. Az expedícióhoz csatlakozott két amerikai és a helyszínen egy burját antropológus. Tehát négyen voltak, és négyen mondták ugyanazt.

1989. július 17-én röpítette világgá a hírt egy amatőr rádió: minden valószínűség szerint Petőfi Sándor sírjára és maradványaira találtak Barguzinban. A hír itthon pánikszerű magyarázkodást és ellenkezést váltott ki: történészek, irodalmárok, politikai vihartól félő hatalmasságok, megfelelni igyekvő karrieristák álltak sorba a Magyar Rádiónál, hogy kifejezzék felháborodásukat. Még semmit sem tudtak, semmit sem láttak, de már döntöttek: nem lehet Petőfi. Nem is érdemes megvizsgálni a csontokat. Úgyis nőt találtak, mondta egy újságban megjelent in situ fénykép alapján egyik nagy tekintélynek örvendő anatómusunk. Ez igen ravasz ötlet volt, mert ha tényleg nő, nem kell elvégezni a kötelező azonosítási vizsgálatokat. Azt pedig a közvélemény úgysem tudja, hogy az in situ csontvázaknak a medencéjét a rálapátolt föld összenyomja, és ezért szélesnek látszanak. Arról nem szólva, hogy Petőfi igen vékony csontú, alacsony, gyenge testalkatú férfi volt, amiről író barátai és orvosai sokat írtak.

Az expedíción részt vevő kis csapat ellenben több szempontból is felkészült volt. Begyűjtötték azokat a jegyeket, amiket Straub Imre orvos, Petőfi-kutató egy életen át összeszedett. Minden olyan egyéni jellegzetességet megtaláltak a barguzini hetes számú sír halottján, amiről Petőfi életében is tudtak. Betegségeinek, sérüléseinek nyomai is visszaigazolhatóak. Például egyik térdkalácsa születésétől fogva hiányzott, ezért nem szeretett hegyre menni, és ezért volt „baktató” járása.

Amikor elérkezett az idő a csontváz hazaszállítására, indult be igazán a barguzini lelet kommunikációs ellehetetlenítése. Létrehoztak egy tudóskülönítményt az Akadémián, amely kiutazott Moszkvába, hogy ott várja és megvizsgálja a repülőn érkező csontokat. Csakhogy malőr történt: a csontváz késve érkezett Barguzinból Moszkvába, de ezt nem tudták a Magyar Rádióban, és a Déli Krónikában már bemondták, hogy a barguzini lelet a vizsgálat alapján nő. Pedig akkor az akadémiai kommandó még nem is láthatta a csontvázat.

A perdöntő vizsgálatot azonban itthon is el lehetett volna végezni: DNS-összehasonlítással megállapítani, hogy a barguzini lelet Hrúz Mária gyermeke volt-e, vagy sem. Ha igen, akkor csak férfi lehet, mert lánya nem volt Hrúz Máriának. Ám a tudományos döntéshozók eleve kijelentették, hogy nem engednek csontmintát venni Petőfi édesanyjától, aki a Kerepesi úti temető Petőfi-sírjában nyugszik. A miértre azt a választ adták, hogy kegyeleti okokból. Pedig a dolgok logikája szerint az elvégzett vizsgálatból kiderülhetett volna az is, hogy a lelet nem a költő csontjaival azonos – de a mintavétel elutasítása épp az ellenkezőjére lehet bizonyíték. Ezért az expedíció szakemberei Kiszely István szervezésében mintát küldtek az Egyesült Államokba. Ám a hazai kezek oda is elértek. Mivel az itthon ismertebb laboratóriumokban gyakran magyar szakemberek is dolgoztak, a vizsgálatot is egy honfitársunk végezhette el – az illetőt később kitüntette a Tudományos Akadémia. A lejáratásra, a gúnyolódásra, a vádaskodásra egész csapat szakosodott: Bálint Csanád régész, Kovács László régész, Hanthy Kinga újságíró, a rádió különböző csatornái, Palugyai István, a Népszabadság újságírója, Fekete Sándor újságíró, a Demszky-adminisztráció, Moldova György, Odze György. Az egész hecckampány irányítója Kovács László régész volt. Sőt, titokban személyesen is járt Barguzinban (ki fizette az útját?), és mivel oroszul jól beszél, azzal győzködte a barguzini embereket, hogy Petőfi nem kerülhetett oda. Kovács, a kardokkal foglalkozó honfoglalás kori régész így „képezte át” magát Petőfi-kutatónak.

A barguzini expedíció óta 31 év telt el. Azóta hamis maradványokat betonba ágyazva temettek el a Fiumei úti temetőbe. Becsapva ezzel a Petőfit szerető embereket, és megalázva a költőt. Ma is sokan úgy hiszik, hogy a hamis sír valódi maradványokat rejt. Az expedíció szakmai vezetője, Kiszely István 2012 nyarán hirtelen elhunyt. De előbb-utóbb befejezzük a vizsgálatokat, és az eredményt tisztességesen a nyilvánosság elé tárjuk. Petőfi Sándor temetését pedig csak a nemzet hivatott elrendezni.

Mit tett Petőfi felkutatásának érdekében a Magyar Tudományos Akadémia? Szinte alig valamit. 1956-ban felásták a segesvári csatateret, de nem találtak semmit. Ez nemigen zavarta a megbízókat, mert a még 1902-ben a helyszínen – Székelykeresztúron – felállított álsírkövet ma is valódinak vélik.

A szibériai expedíció óta egy nemzedék nőtt föl, amelynek tagjai nem is tudnak semmit az egész gyalázatos ügyről. Ideje, hogy megismerjék.