Tényleg nem értik?
Ha az ember csak a „vezető nyugati lapok” és az ellenzéki sajtó tudósításait olvassa, úgy tűnhet, hogy Magyarországon a járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzet elrendelésével, illetve az Országgyűlés által megszavazott koronavírus elleni védekezésről szóló törvény elfogadásával diktatórikus hatalomgyakorlás lépett életbe.
Ezen híradásokat némiképp árnyalja, hogy a kormány rendkívüli intézkedései sohasem látott népszerűségnek örvendenek, illetve az a tény is, hogy a kérdéses jogszabályt a magyar választók által demokratikusan hatalomhoz juttatott Országgyűlés fogadta el.
Ha valaki venné magának a fáradságot, hogy végigolvassa a törvényt és az alaptörvény vonatkozó passzusait, akkor világossá válna számára, hogy a magyar kormány Európa legegyértelműbb, legrészletesebben körülbástyázott rendkívüli jogrendjét vezette be. De miért is venné bárki a fáradságot a magyar szabályok tanulmányozására, amikor éppen az elmúlt száz év legkomolyabb járványát kell leküzdeni minden országban? – gondolhatnánk joggal. A helyzet azonban úgy fest, hogy akik most újfent a demokrácia leépítésével vádolják hazánkat, valami megfejthetetlen oknál fogva nem az emberek életéért aggódnak, hanem a válságban újabb lehetőséget látnak, hogy ugyanazt tegyék, mint az elmúlt tíz évben mindig: kioktassák a magyar embereket, mi is lenne jó nekik.
Merthogy pontosan erről megy a vita egy kerek évtizede: adott egy, a választók körében kiemelkedően népszerű politikai erő, amely demokratikus felhatalmazásával élve sikerpályára állította Magyarországot, és közben több válságot is sikeresen elhárított. Ezt persze a választók értékelték is: újabb és újabb ciklusra adtak felhatalmazást a Fidesz–KDNP-nek. Ez az, ami nem tetszik a Magyarországért aggódók károgó hadának, az aktuális vádaskodás tárgya mellékes. Legyen szó az alaptörvényt vagy a médiatörvényt ért kritikákról, az unortodox gazdasági intézkedésekről, az illegális migráció elleni határozott fellépésről, az élet és az elért eredmények – nem utolsósorban pedig a magyar választók – mindig a kormányt igazolták.
A magam részéről erős a meggyőződés, hogy a jelenlegi rendkívüli időkben minden egyes ország politikai vezetése azért dolgozik, hogy saját polgárait minél inkább megóvhassa a veszedelmes járványtól. Teljesen parttalan ezért az olyanfajta vádaskodás, hogy egyik-másik rendkívüli intézkedés nem felel meg a „békeidőben” alkalmazandó követelményeknek. Most mégis arra vállalkozom, hogy a teljesség igénye nélkül bemutassam néhány olyan ország gyakorlatát, amely egyáltalán nem került a károgók célkeresztjébe. Mindezt hangsúlyozottan nem azzal a céllal teszem, hogy bármelyik államot pellengérre állítsam, pusztán annak bemutatása érdekében, hogy mennyire megalapozatlanok a magyar kormányt ért kritikák.
Mindenekelőtt szükséges tisztázni, hogy az EU legtöbb országában, a rendkívüli jogrendek tekintetében egyáltalán nem beszélhetünk olyanfajta alkotmányos szabályozottságról, mint a magyar alaptörvény esetében. Számos országban ezért sebtében fogadtak el egy külön törvényt, amely rendkívüli jogokkal ruházta fel a kormányt. Ez történt például Németországban, ahol a Bundestag egy 2000 óta hatályos ágazati törvényt módosított a fenti cél érdekében. Ennek értelmében az egészségügyért felelős miniszter rendeleti úton foganatosít rendkívüli intézkedéseket, azonban semmiféle szabály nem jogosítja fel arra, hogy ezek eltérjenek a törvényektől. A német alkotmánybíróság előtt jelen pillanatban is több olyan panasz fekszik, amely ezt sérelmezi, az EU mégsem indít vizsgálatot, a „mértékadó nyugati lapok” pedig nem közölnek hosszú, aggódó írásokat a témában.
Olaszországban más a helyzet. Az ottani alkotmányos szabályozás – szűk keretek között ugyan, de – az államfőt és a kormányt is feljogosítja úgynevezett törvényerejű rendelet kiadására: a – nem túl sikeres – olasz válságkezelés pedig éppen ezen a rendeleti kormányzáson nyugszik. Igen ám, de a koalíciós kormány nevében ezt a jogot a miniszterelnök gyakorolja, ami önmagában kérdéseket vet fel, bár tény, hogy a kormány hozott egy döntést a hatáskör átruházásáról. Azt viszont semmiféle jogászkodással nem lehet kimagyarázni, hogy rendkívüli intézkedéseket nemcsak a kormány nevében eljáró miniszterelnök vezetett be, hanem a regionális vezetők is, akiknek erre semmiféle felhatalmazásuk nincs. Ugye nem csak az én figyelmemet kerülte el az aggódó európai parlamenti képviselők tiltakozása?
De szóljunk néhány szót Svájcról is, amely bár nem tagja az Európai Uniónak, mégis általánosságban elfogadott tény, hogy a demokrácia fellegvára. Nos, az alpesi országban a járványkezelés jegyében a kormányként eljáró Szövetségi Tanács rendeleti úton vezetett be rendkívüli intézkedéseket, amelyek több esetben egymásnak is ellentmondtak. A parlamentként eljáró Nemzeti Tanácsnak egyáltalán nem osztottak lapot, az pedig nem átallotta sérelmezni ezt. Naná, hogy a nemzetközi kritikák elmaradtak. Bár valljuk be, a svájci parlament még mindig sokkal jobb helyzetben van, mint a spanyol, amelynek teljesen kivették a kezéből a kontrollt. A képviselők ott szóban és írásban sem tehetnek fel kérdéseket a kormánynak, valamint az interpellálást is beszüntették.
Emlékeznek még a magyar koronavírus-törvény okán károgókra, akik annak ellenére mondták, hogy Orbán beszünteti az Országgyűlést, hogy a kérdéses jogszabály éppen pluszjogosítványokkal ruházta fel a parlamentet? Nos, a spanyol gyakorlat szerintük teljesen rendben van.
És tudják, mit? Szerintem is. Most ugyanis nincs itt a politikai viták ideje. Nem most kell a szemben álló feleknek lejátszani a vitákat. Most összefogásra van szükség, hogy minél több életet menthessünk meg. Egyesek azonban sajnos még mindig nem értik ezt. Sorolhatnánk még hosszan az európai példákat a tagállamok kétes jogalapú intézkedéseire, amelyek sokkal durvábbak, mint a magyarországiak. Mi értelme lenne? Akik minket bírálnak, úgysem hagyják, hogy összezavarják őket a tények. Az ő évtizedes mantrájukat ugyanis nem írhatja felül holmi világjárvány.
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.