Magyarország ősszel készül kiterjeszteni a magyar állampolgárságot igénylő erdélyi százezrekre a határon túli voksolás lehetőségével a választójogot, míg a román állam közigazgatási reform útján kívánja újraszabni – leginkább etnikailag – Székelyföld tömbmagyar szavazóközösségét. Mindezen változások gyökeresen forgathatják fel a közösség politikai életét, s nagy valószínűséggel e kettős szinergia olyan mozgásokat is beindít majd, amelyekre ma alig, vagy nagyon is számítanak a reformálni készülők.

Minden választójogi tankönyv axiómaként kezeli, hogy a választójogi reform a szavazatok erejének kérdése körül forog, s alapvető célja ennek az erőnek a politikai arénán belüli leképzése mandátumokban. Erről szól a szavazatok arányosságának és egyenlőségének a kérdése és erről szól a választójogi rendszer jellegének a vitája is. Ugyanis ezek gyökeresen befolyásolják a közösségen belüli, vagy – kisebbségi közösségek kapcsán – a nemzetiségi közösség többségi társadalmon belüli politikai érdekérvényesítését.

Azt is alapigazságnak tartjuk, hogy minden reformkezdeményezés alapvetően politikai szándékok és jelentős részt érdekek mentén fogalmazódik meg, amelyben a XX. században kiépült pártpolitikai rendszerekben és nyugati demokrácia-modellekben burkolt vagy teljesen nyílt lehetőségek adódnak arra, hogy politikai erők, regnáló kormányok, vagy pártok-pártszövetségek kihasználják a változásokat.

Nyilván e tankönyvi alapigazságok igazak az erdélyi készülő voksreformokra is, méghozzá kettős szorzóval. A választójogi reformban érintett erdélyi szavazati „közlegelő” – amelyről többször értekeztem már a Demokrata hasábjain – törvényi szabályozása és kettős reformja gyökeresen forgathatja fel az erdélyi és általában romániai, vagyis szórványmagyarság politikai életét és választási magatartását.

Ennek iránya ma még nem látható, hiszen a reformáló román és a reformáló magyar állam törvényhozó politikai erői még nem hoztak törvényt a választójog átalakítására, ám a jelenleg ismert tervek mindkét részről csak megerősítik a tankönyvek igazságát, amely szerint a reformok mindig tükrözik a reformálók nyílt vagy burkolt érdekeit.

Mindezek tükrében adódik a kérdés: vajon nyer-e a romániai magyar közösség azzal, hogy kettős választójogi reform előtt áll, vagy csak a reformálók jutnak általuk politikai zsákmányhoz? Erre a kérdésre most csak a reformok formálódó javaslatai alapján adhatunk feltételezett választ, végső ítéletet csak az új választójogi törvények alapján fogalmazhatunk meg.

Vagyis nézzük a reformok irányait a két állam kormánypártjainak érdeke alapján: Romániában immár harmadik hete nagy botrányt váltott ki a kormányzó román PDL és a magyar koalíciós társ RMDSZ között az a közigazgatási reformtervezet, amelynek lényege a román közigazgatás – s ezzel a választójogi határvonalak – átrajzolása. Eszerint a hagyományos megyerendszer felbomlana és helyette nyolc óriás megye vagy szuperrégió jönne létre, amely továbbra is megőrizné a prefekturális rendszer alapjellemzőit.

A javaslat nyilván nemcsak az önkormányzás rendszerére lenne hatással, hanem a parlamenti mandátumok kiosztására is, ezért most minden párt a román pártarénában azt mérlegeli, hogy milyen előnnyel vagy hátránnyal járna számára az új közigazgatási reform a voksok tekintetében. Ez egyetlen párt és egyetlen közösség esetében egyértelmű: a magyarokéban. Ugyanis a javaslat úgy alkotná meg az ország középső régióit közigazgatási egységekként, hogy a három – Maros, Hargita, Kovászna – jelentős többségű magyar megyét szétszedné és két különböző régióba csatolná be, amelyekben a jelenlegi román megyék többségben lennének. Ennek eredményeként totálisan átalakulna a politikai versengés jellege Romániában és – a román politikai logika szerint – végre megszűnne az a húsz éve fennálló rendszer, amelyben az RMDSZ a három magyar megye által mind a helyi politikában, mind az országos román politikában mindig királycsináló szerepben tudott lenni.

Vagyis a magyar voksok választójogi rendszeren belüli erejének radikális csökkentéséhez járulna hozzá a javaslat, s egyben ezzel végképp megpecsételhetnék a magyarság politikai képviseletét a román országgyűlésben. (Ennek végveszélybe kerülését 2012-re már előre jeleztem e javaslaton kívül is, hiszen a magyar közösségen belüli politikai versengéssel amúgy is nagy az esély arra, hogy 2012-ben nem lesz magyar párt a román parlamentben.)

Nyilván ez ellen mind a hazai diplomácia, mind a romániai magyar politikai szereplők, s leginkább a koalícióban lévő RMDSZ hangosan tiltakozik és igyekszik román politikai szövetségeseket találni a többi pártban, ugyanis ők klientúrájuk egy jelentős részét veszíthetik el a javaslattal, s így várhatóan ők sem lesznek érdekeltek az új közigazgatási reformban.

Ám úgy tűnik, valamilyen reform mégis csak lesz – nyilván a román pártérdekek mellett és nyilván a magyar pártérdekek ellen. Legutóbb Basescu államelnök nyilatkozta, hogy kár lenne feladni a közigazgatási reform PDL-s szándékát a magyarok miatt, inkább tegyenek némi engedményt, majd hozzá tette: „Az RMDSZ a kormánykoalíció része. Rengeteget tárgyaltunk a szövetségiekkel. Bizonyos javaslataik aberránsak, de olyan elképzeléseket is vázoltak, amelyekről lehet beszélni. Én nem vagyok az a fajta politikus, aki úgy gondolja, hogy a magyarok hátukra pakolják Kovászna és Hargita megyét, és megszöknek Budapestre, és nem célom olcsó demagógia révén politikai tőkét építeni magamnak”.

Nos, az „aberráns” javaslat nem más Kelemen Hunor RMDSZ-elnök részéről, mint az, hogy ha a közigazgatás egyszerűsítése a cél, ahogy azt az előterjesztők állítják, akkor csináljanak egy nagy magyar régiót, vagy ha etnikai széttöredezés a cél alattomban, akkor inkább maradjon a jelenlegi megyerendszer.

A nyílt politikai cél tehát a román reformtervezettel egyértelmű: csökkenteni a magyar voksok erejét közigazgatási eszközökkel mind a jelenlegi magyar megyék helyi kormányzásának szintjén, mind a román országos politikában úgy, hogy lehetőleg magyar párt a román parlament közelébe se jusson az elkövetkezendő húsz évben.

A magyar választójogi rendszer átalakításának és a határon túli magyarok számára biztosított állampolgárságnak az összekapcsolása is egy húsz évre szóló politikai vízió része. Ennek kendőzetlen, nyers pártérdek szerinti megfogalmazását még Mikola István Fidesz-miniszterelnökjelölt fedte fel 2006-ban egy kampánygyűlésen, amikor kimondta a Fidesz célját, amely szerint választási győzelme esetén megadja a határon túli magyaroknak az állampolgárságot és – értette alatta – a választójogot, és azzal húsz évre betonozza be magát a hatalomba.

2011–2012-ben a terv megvalósulni látszik. A hazai választójogi reformban az erdélyi – tömeges magyar állampolgárságot felvevő – leendő szavazók köre sajátos zsákmányterületként jelentkezik. Olyan új szavazati erőforrásként, amilyen politikai arénák életében csak elvétve, egészen ritkán adódik. Nyilván az itthoni reform esetében is fel kell tennünk a kérdést, mi a helyzet az erdélyi szavazatok erejével és hogyan hatnának e szavazatok az erdélyi magyarok saját politikai képviseletére?

Az első kérdésre világos a válasz: a Fidesz az erdélyi szavazatok erejének növekedésében érdekelt. Mind Orbán Viktor, mind a Fidesz messze a legkedveltebb párt az erdélyi magyarság körében, amely a szocialisták elmúlt nyolc-, de leginkább ötvenéves nemzetárulásai miatt csak erősödött az utóbbi években.

Csakhogy a jelenlegi Fidesz-választójogi reform szerint a határon túliak, így az erdélyiek is nem képviselethez jutnak szavazatuk által a magyar Országgyűlésben, hanem beleszólhatnak a magyar belpolitika alakításába, azáltal, hogy – jelen javaslat szerint – leadhatják voksukat a magyar pártlistára, vagyis kifejezhetik szimpátiájukat a magyarországi párt- és politikuspaletta irányába.

De mi a helyzet akkor képviselet szempontjából a kettős voksreform kapcsán? Nos, ott úgy tűnik, nemhogy javulni, hanem egyenesen romlani látszik az erdélyi magyarság érdek-képviseleti lehetősége 2012–2014 között.

A Romániában készülő közigazgatási reform és a magyarság pártpolitikai megosztottsága gyengíti a magyar szavazatok erejét, míg a magyar állampolgársággal járó erős, nagy tömbben lévő szavazatával a magyar parlamentbe nem saját képviselőket küld majd, hanem „csupán” hatalomba emelhet, vagy tarthat olyan magyarországi pártot, vagy pártokat, amelyek politikája éppen aktuálisan szimpatikus számára.

Vagyis az erdélyi magyarság jelentős részének két politikai arénán belüli két szavazata mellett is – a jelenlegi voksreformtervezetek szerint – saját, önálló parlamenti mandátumot eredményező képviselete gyengülni, míg a politikai spekulációk mindkét reformtervben erősödni látszanak.

Pedig nem törvényszerű ez. Sőt lehetne kivételesen pozitív kimenetele is e kettős voksolási lehetőségnek. Egyfelől ennek alapja a romániai magyar pártformációk és politikai erők összefogása alapján elkerülhető lenne a magyarság román parlamentből való kiszorulása, másfelől pedig ugyanilyen összefogás mellett kellene kérniük a romániai magyaroknak, hogy magyar állampolgárságukból fakadó voksukkal ne a magyar belpolitikát hosszú távon ellenük hangoló pártlistás választójogi rendszerben szavazhassanak, hanem önálló jelöltek közül, saját képviseletüket erősíthessék a magyar Országgyűlésben.

Így a kettős szavazat valódi kettős érdekképviselethez juttatná a romániai magyarságot. Csakhogy a jelenlegi voksreformok nem ebbe az irányba mutatnak, és csak remélni lehet, hogy az erdélyi nemzettest nagy lehetősége nem lesz megint csapdásítva a román és a magyar pártpolitika spekulációi által.

Zárug Péter Farkas

politológus