A hajlék és annak funkciói, eszközei és mindennapi tárgyai pedig az emberi civilizáció és kultúra alapjait adja – állítja Malinowski. Vagyis a hajléknélküliség, a hajléktalanság teljes társadalmi funkciótlanságot jelent, azt, hogy a hajléktalan egyén kiesett az adott társadalom minden szociális és kulturális rendszeréből, miközben védtelensége és kiszolgáltatottsága maximálissá vált – függetlenül attól, hogy ez kinek, minek a hibájából történt.

A nagyvárosok, különösen a fővárosok épített környezete és a lakossági hulladékok nagyobb mennyisége együtt nagyobb túlélési lehetőséget biztosít a hajlékukat vesztettek számára. A koldulás esélyei is nagyobbak egy fővárosi közösségben. Mindez együttesen eredményezi azt, hogy a hajléktalanok mindinkább a fővárosokban koncentrálódnak, ezekben is leginkább a központi kerületekben sűrűsödnek. Itt pedig sok tekintetben rétegződő és eltérő magatartásminták mellett tovább bomló csoportokat képeznek.

A hajléktalanság és a hajléktalanok kezelése mindenképp társadalmi beavatkozást kell jelentsen a leginkább perifériára szorultak számára. Alkotmányos alapjogaik tiszteletben tartása nem jelentheti azt, hogy olyan individuumoknak tekintjük őket, akik képesek hétköznapi életüket önnön döntéseik alapján a normális szocialitás keretein belül menedzselni. Hajléktalanlétük mutatja, hogy erre – időszakosan vagy tartósan – nem képesek.

A segítségnyújtás náluk kötelező. Ha a segítségnyújtás radikális beavatkozás az életükben, akkor a beavatkozás is kötelezőnek mondható az esetükben. Beavatkozni sok mindenki avatkozhat be a segítés szándékával: beavatkozhat a közösség, vagyis a civil szféra, beavatkozhat az egyház, hitvallásának megfelelően, és beavatkozhat a politika, szociális, önkormányzati és állami intézményrendszere által.

Minden beavatkozás vezérelve az kell legyen, hogy a létfenntartás alapjait és legalább az éjszakai hajlék biztonságát meg kell teremteni ezen polgártársak számára.

Csakhogy a baj itt kezdődik. Merthogy a mai fővárosban megteremtett feltételeket, leginkább a hajléktalanok egymással is antiszociális viselkedése miatt még maguk a hajléktalanok sem akarják igénybe venni, arra hivatkozva, hogy e szállóktól még a szabad ég alatt talált zugok is biztonságosabbak.

S innen kezdődik az a nagyon bonyolult alkotmányjogi, szociális, kisebbség-többség és nyilván politikai vita a hajléktalanságról, ami immár második éve zajlik a fővárosban és belvárosi kerületeiben a tél közeledtével.

A hajléktalankérdést elsőként a VIII. kerület, Józsefváros polgármestere szabályozta önkormányzati szinten. A kerület szállóit rendbe tetette, biztonsági szolgálattal megerősítette a szállók biztonságát, majd önkormányzati rendeletben megtiltotta a hajléktalanok „életvitelszerű” tartózkodását a kerület belvárosi részén. Ott, ahol évek óta az egész országból Budapestre áramló hajléktalanok összpontosultak, s bizony perifériás, alkoholizáló és sok esetben szemetelő életvitelt folytattak.

Fontos megjegyezni, hogy kizárólag az életvitelt tiltották, és az éjszakai utcán tartózkodást. Kocsis Máté intézkedésének az eredményét elég, ha emberéletben fejezzük ki: a korábbi liberális gyakorlattal szemben, aminek következtében több mint százan haltak meg egy tél alatt kihűlés, fagyás miatt a kerületben, addig az intézkedés után mindössze két áldozata volt a télnek, azok sem hajléktalanok voltak.

Persze Kocsis Máté volt az, akinél a liberálisok először tüntettek – irodájának elfoglalásával.

Csakhogy az áldatlan állapotok szállóbeli és utcai felszámolása nemcsak a többségi helyben lakók szimpátiáját, de a hajléktalanok bizalmát is lassan-lassan elnyerte, így az ügyet és a hajléktalanvitát most fővárosi szintre kellett átvinni. Méghozzá úgy, hogy a Király utcából Tarlós által jogosan kipaterolt, a Sirályban illegálisan magukat befészkelt radikális zsidó ifjúsági, kulturális egyesület tagjai visszavágtak az általuk gyűlölt és természetesen általuk antiszemitának tartott Tarlósnak, amikor kiegészülve néhány hahással és egyéb jogvédővel elfoglalták a Fővárosi Közgyűlés termét azért, hogy a közgyűlés ne tudjon rendeletet hozni a hajléktalanok életvitelszerű tartózkodása ellen a főváros legfrekventáltabb területein.

A néhány órás cirkusz után meghozott rendelet alapján végül mégiscsak jogellenesnek minősítették a városatyák az „életvitelszerű tartózkodást” a világörökségi területeken, a megállókban, az állomásokon, az utasvárókban, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren, a Népligetben és számos egyéb nevesített helyen.

A kérdés már csak az, hogy vajon a fővárosi ellátórendszer felkészült-e arra, hogy a tiltás mellett valódi alternatívát kínáljon az ideiglenes hajlék és védelem szempontjából?

A tiltásnak ugyanis csak akkor van valódi haszna, ha ez nem a hajléktalanok máshova űzését jelenti, hanem beterelését egy olyan intézményhálóba, amelyik első körben a napi hajlékra nyújt ideiglenes megoldást, majd hosszabb távon kiutat keres a hajléktalanok azon részének, akik visszavezethetők a társadalmiság normális szintjeire, másfelől a „menthetetlen” szellemi, fizikai leépültek számára stabil intézményes ellátást tud biztosítani.

A mostani tiltás mindenképp elfogadható, de csak a mellé rendelt, megjavított segítő hálóval. S ha a politika tilt, akkor nem mondhatja azt, hogy az intézményes ellátás javítását a civilek és az egyházak végezzék. A szabályozónak kell az intézményi ellátás javítását is garantálnia. A kérdés bonyolultságát az is jól mutatja, hogy Európa fővárosaiban teljesen eltérő módon viszonyulnak, teljesen eltérő eredményességgel a hajléktalanok problémájához.

Kiválóan mutatott rá erre a HVG.hu egyik összeállítása, amelyből érdemes néhány példát kiemelni a hazai politikai viták közepette.

Talán a mostani budapesti intézkedésekhez a bécsi hasonlít legjobban. Az osztrák fővárosban is az elsődleges cél az, hogy Bécs közterein ne lehessen bármilyen módon életvitelszerűen tartózkodni. Szabályozásuk még a keleti menekültáradathoz kapcsolódott 1985-ben, amikor is a városatyák megtiltották és büntetni rendelték a városi „kempingezést”. A bécsi szabályozás értelmében a hivatalos táborhelyeken kívül tilos hálózsákokat leteríteni, sátrat állítani vagy lakókocsiban, személyautóban lakni. A rendelkezést mind a mai napig szigorúan ellenőrzik és betartatják. Legutóbb októberben volt nagyobb intézkedés a Stadtparkban, ahonnan 25 hajléktalant zavartak ki a rendészeti szervek.

Persze a tiltás és büntetés itt sem jelenti az ellátórendszer feltétlenül jó működését. És a problémát még az is bonyolítja, hogy az illegális bevándorló hajléktalanok még a minimális állami ellátást sem vehetik igénybe, csak a civil és egyházi szervezetek segítségnyújtására számíthatnak. 2010 óta ráadásul a hajléktalanoknak az első két hónap elteltével minden menhelyen eltöltött éjszaka után napi 4 eurót kell fizetniük. A város azzal indokolta a döntést, hogy sokan nem is szorulnak rá a hajléktalanszállókra, csak azért választották ezt a lehetőséget, mert ingyenes volt, és nyilván össze nem hasonlítható színvonalú, tisztaságú a magyar állapotokkal.

Prága polgármestere, Tomás Hudecek is a szigor és regulatív ösztönzés híve hajléktalanügyben. Hudecek a tömegközlekedési eszközökön csövezőket vette célba, s egyenesen ezek „eltüntetését” hirdette meg. Az idén júliusban megkezdett program első lépéseként Hudecek egy szakértői csoportot bízott meg a probléma kezelésével, amit úgy képzelt el, hogy a közlekedési eszközökre felszállni akaró hajléktalanokat rendőrök és szociális munkások együttesen veszik kezelésbe, majd kényszerintézkedések mellett nyújtanak segítséget nekik.

A terv múlt héten élesedett Prágában, s Hudecek közölte, hogy felállítanak egy speciális központot is, amelyet értesíteni kell majd, ha leszállítanak egy hajléktalant a buszokról, ez pedig része lenne azoknak az „ösztönző és büntető eszközöknek”, amelyekkel a hajléktalanokat a gyakoribb mosdásra és ruhacserére akarják rávenni.

Míg Prága a buszokról száműzné hajléktalanjait, addig Berlinben pont ez a megoldás az ideiglenes ellátásra, a melegedésre. Igaz, Berlin a legjobb helyzetben van Európában hajléktalanügyben. Itt aránylag kevés olyan ember van, aki ténylegesen az utcán él, számukat a szakemberek körülbelül hatszáz és ezer közé becsülik. Többségük kelet-európai bevándorló, és mivel nincs Németországban érvényes betegbiztosításuk, ezért különösen rossz egészségügyi helyzetben vannak, igaz, a városban működik két, kifejezetten számukra fenntartott ingyenes klinika is.

Berlin körülbelül ötszáz fő éjszakai elhelyezését tudja biztosítani, de 1989 óta téli időszakban civil szervezetek egyházi és állami összefogással működtetnek úgynevezett „Kaltehilfét”, vagyis melegedő, ellátó buszokat, amelyek felkeresik a hajléktalanokat és ellátásban részesítik őket. Az ellátásban való részvétel teljesen önkéntes – nyilván mert itt is magas színvonalú. Nem kötelező bemenni a szállóra, az ingyen osztogatott hálózsákot és meleg ruhát nem kötik feltételekhez. És folytathatnánk tovább a példákat.

Mindegyik más lesz. Ami jó megoldás itt, az nem működik ott. Hogy a budapesti működni fog-e? Egyelőre még nem látjuk, de hogy valamit már lépni kellett, az biztos.

Zárug Péter Farkas

politológus