Az első kérdéskör az, hogy a jelöltek tükrében mi látszik abból a politikai földrengésből, ami 2009 júniusában indult az EP-választásokon és tetőzött a 2010-es tavaszi választásokon. A második kérdés a pártvonalak és a helyi kormányzás viszonyának alakulására vonatkozik. Miként alakulhat át, és egyben determinálódhat a magyar pártstruktúra az önkormányzati választásokon? S végül mi lehet az „output”, vagyis a tényleges eredménye a választásoknak, új politikai erőtér születhet-e októberben a helyi kormányzás szintjén?
Mindhárom kérdéskör megválaszolásához először nézzük a makacs tényeket az Országos Választási Iroda legutóbbi adatai szerint (minimális változások az adatfeldolgozások miatt még lapzártánk előtt lehetnek).
Az első és legfontosabb összesítő adat az, hogy a jelöltek kétharmada független. A pártok tehát a jelöltek mindössze egyharmadát adják, s ha ezt tovább bontjuk az egyes pártok szintjére, akkor még a legnagyobb kormánypárt esetében is – amely egyébként a pártok közül a legjobb eredményt érte el 8395 jelöltjével – csupán a 64 ezer jelölt egynyolcadát adja. A pártversenyben a Fidesz–KDNP-t a Jobbik követi 3868 jelöltjével, míg az MSZP ettől közel ötszáz jelölttel lemaradva a harmadik helyre szorult 3390 indított képviselővel, míg az LMP-nek a pártpalettán korántsem stabil helyzetét jól mutatja, hogy összesen ezer jelöltet sem tudott rajthoz állítani. Máris megkapták vetélytársaiktól: annyi jelöltjük van, ahányan összesen vannak, s 924 képviselőjelöltjük összeszedéséhez még a párt takarítónőit is indítaniuk kellett.
Ám nézzük a további tényeket. Az országban összesen 3176 településen választanak polgármestert. A független és pártos jelöltek aránya itt sem más, mint a képviselőjelöltek területén. Az ország legtöbb településén most is a függetlenek dominálnak az országos politika formációival szemben.
A pártok versenye is beszédes e téren. A Fidesz, ahogy az egyéni választókerületi jelöltek, úgy a polgármesterjelöltek tekintetében is messze megelőzi vetélytársait. A kormányzópárt nagyságrendekkel több polgármesterjelöltet állított, mint a többiek. A Fidesz 1140, a Jobbik 219, az MSZP 194, míg az LMP 26 helyen szeretné elnyerni a települési vezetői posztot.
A 3008 tízezernél kevesebb lakosú településen, ahol egyéni listán választják meg az összesen 14 642 képviselőt a testületekbe, a Fidesz 4245, a Jobbik 1236, az MSZP 454, míg az LMP 45 jelöltet állított. A 168 tízezernél több lakosú településeken vegyes választási rendszerben választják meg a képviselőket. Itt az összesen 2272 mandátumból 1631-et egyéni választókerületben és további 641 képviselőt kompenzációs listáról töltenek majd be. Az eredmények itt már jóval szorosabbak a pártok között: a Fidesz 1627, a Jobbik 1493, az MSZP 1483, míg az LMP 658 jelöltet állított.
Mindezek alapján lássuk az első kérdésünket. A fent említett számok alapján mi látszik abból a politikai földrengésből, ami már tavaly elkezdődött az EP-választáson és tavasszal folytatódott az országgyűlési választásokon?
Először is az, hogy a két parlamentből kiesett párt véglegesen eltűnik a magyar politikai palettáról, vagyis nem lesz elhúzódó agóniájuk az önkormányzati szférában. Mindent elárul az a tény, hogy 2010 őszére mindösszesen 1, azaz egy SZDSZ-es képviselő jelöltette magát Sopronban. Ugyanígy a belpolitikai földrengés eredményeként látszik, hogy a Fidesz a győzelem felhajtóerejét sikerrel használta arra, hogy betörjön a függetlenek világába, vagyis a tízezernél kevesebb lakosú településekre. Mind polgármester-, mind képviselőjelöltjeiknek számát itt megsokszorozták, s ezzel egyben a többi pártra is sikerrel vertek rá a jelöltállításban.
A nagy törésvonal azonban ma is ott található az önkormányzatok között, ahol a korábbi választásokon, a 3008 tízezer lakosnál kevesebb lélekszámú településeknél. Tízezer lakostól lefelé van a függetlenek birodalma, ahol minél kevesebb választópolgár van, annál „cikibb” pártpolitikai mezt ölteni, míg a tízezer lakos fölötti településeken minél több a választópolgárok száma, annál inkább képződik le az országos pártpolitika. Vagyis a földrengés hatását elsősorban abban lehet tapasztalni a parlamenti pártok indulása és a parlamenten kívüli pártok esélytelensége mellett, hogy a Fidesz, úgy tűnik, sikerrel tudott betörni a függetlenek birodalmába, s ha ott további pozíciókat szerez, akkor valós politikai piacbővítést tud elérni a maga számára, még akkor is, ha a függetlenek és a pártos helyi politikusok aránya nem változik a következő ciklusban sem.
A Jobbik és az LMP bármilyen eredményt sikernek mondhat, hiszen az önkormányzatok 99 százalékában nem voltak jelen korábban. Mindkettejüknek az önkormányzati szférában való megkapaszkodás létkérdés. Egészen pontosan októberi szereplésük adja majd az alapját a 2014-es, már csak kétszáz fős parlamentbe való bejutásuknak. Ezt talán a Jobbik ismerte fel jobban. Az LMP két megyében – Nógrád és Jász-Nagykun-Szolnok – még megyei listát sem tudott állítani, s általában is csak a megyeszékhelyekre vagy a nagyobb megyei városokra koncentrált, a tízezer lakos alatti településeken jelenléte egyszerűen mérhetetlen, magyarán szólva ott nem léteznek.
Az MSZP jelöltlistái becsapósak, önmagukban a számok talán náluk mondanak a legkevesebbet, hiszen még országosan ismert nagy politikusaik is több helyütt függetlenként indulnak, ám nyilván nem kérdés, hogy pártjuk képviselőtestületbe jutásakor ők is az MSZP-frakcióban landolnak. A szocialisták tavaszi földrengésszerű kisodródása a politikai aréna perifériájára tovább folytatódott az önkormányzati választások jelöltállításának folyamatában, s ez minden bizonnyal eredményeikben is tapasztalható lesz.
Ám nézzük a második kérdést: Miként alakulhat át, és egyben determinálódhat a magyar pártstruktúra az önkormányzati választásokon? Mindenekelőtt a nagy átalakulást a tízezernél nagyobb lélekszámú települések politikai összetétele hozhatja el. Álláspontom szerint az őszi választásokon, ha e településeken beáll a Fidesz többségi támogatottsága, akkor formálisan az MSZP és a Jobbik itt-ott akár elérhet középpárti eredményeket is, tényleges politikai erőterük mégis rendkívül be fog szűkülni. Az LMP törekvése pedig szemlátomást nem más, mint hogy ott legyen a legnagyobb önkormányzatokban, s képviselői – biztos egzisztencia mellett – kezdjék el a pártépítést és a felkészülést a 2014-es parlamenti választásokra.
Az LMP-nek komoly figyelmeztetés volt főpolgármester-jelöltjük kopogtatógyűjtési nehézsége – amelyben talán ártatlanságát s erkölcsi fölényét is elveszítette a párt (lásd: az utolsó nap csak úgy a semmiből ezresével özönleni kezdtek a kopogtatócédulák hozzájuk). No comment.
Vagyis, ha a Fidesz sikerrel képes betörni a kistelepülések független birodalmába, valamint sikerül leképeznie a nagyvárosokban országosan érvényesülő többségi támogatottságát – ez az országgyűlési választásokon 52 százalék volt – akkor érdemben mellette csak három kis(erejű) párt lesz a politikai piacon, még akkor is, ha néhol középpárti támogatottságot, netán győzelmet tudhatnak maguk mögött. E tény – s egy új Fidesz-arcú választójogi törvény – bizony determinálhatja a magyar politikai rendszer alakulását az elkövetkezendő tíz évre. (Lásd: Kispárti körkép című elemzésem; Magyar Nemzet 2010. szeptember 1.)
Csakhogy a kérdés pont az, hogy beáll-e a determinálást hozó állapot ősszel? Itt már a harmadik nagy kérdésnél vagyunk, hogy új politikai erőtér születhet-e a helyi kormányzás szintjén 2010 októberében. Meggyőződésem, hogy az országos és a helyi kormányzás között lévő számtalan törésvonal (függetlenek/pártosok; központi érdek/helyi érdek; kis-/nagytelepülések; falu/város; Kelet/Nyugat, Budapest/vidék stb.) többsége az új önkormányzati választójogi keretek között is fennmarad, s októberben részben újratermelődik. Jelentős részüknek ugyanis sokkal mélyebb társadalmi és szociológiai beágyazottságuk van annál, hogy akár egy ma zenitjén lévő párt és szövetsége túlléphetne rajtuk, vagy megváltoztathatná ezeket.
Ám szűken a pártpaletta vonatkozásában egy minden korábbinál nagyobb változás már körvonalazódik. Mégpedig az, ami az elmúlt húsz esztendőben még egyszer sem valósult meg, vagyis, hogy a pártok versenyében az összesített eredmények alapján ugyanaz a párt nyerje az önkormányzati választásokat, amelyik az országgyűlésin nyerni tudott. S ez az egy mozzanat dönthet a magyar pártstruktúráról. A Fidesz szervezeti, társadalmi támogatottsági, valamint törvényhozásban való kétharmados előnye és a mellettük jelen lévő, érdemben három kis párt versenyképtelensége nagy valószínűséggel Fidesz-többségi győzelmet hoz októberben a pártok versenyében.
Ezt pedig a kormánypárt – még ha az összes képviselőnek mindössze legjobb esetben is csak egynyolcadát adta – úgy fogja értelmezni, hogy végleg „Miénk az ország, magunknak építjük”. S egy ténylegesen győztesnek mondható Fidesz-eredménnyel, a parlamenti kétharmad birtokában már nehezen tartóztatható fel a pártaréna plurális-hegemón, avagy nem versengő többpártrendszerré való átalakulása.
Úgy tűnik, októberben megnyílik egy új út a Fidesz-szövetség előtt.
A szerző politológus
