Persze a steril politikatudomány oldaláról is érkezhetne – ahogy érkezett is – néhány kijózanító értelmezés az „alkotmányozó nemzetgyűlés” vagy a „forradalom” fogalmainak helyes (tankönyvszagú) megközelítéseiről, amelyek nyilván le is ránthatnák a leplet az orbáni túlzó narratíváról. Csakhogy e doktriner megközelítéseket minden bizonnyal elhomályosítja majd a magyar történelmi emlékezet, s valószínű inkább Orbán pártjára áll majd az idő az új parlament első munkahetének megszavazott alkotmánymódosításai és benyújtott törvényjavaslatai miatt.

A politikával mint tudománnyal foglalkozó elemzőt nyilván mindig csábítja, hogy rendet tegyen a politikusok önkényes fogalomhasználatában, ám politika- és sajtótörténettel foglalkozó kutatóként azt is tudom, hogy e rendteremtési szándék gyakran bizony igencsak komikusnak hat egy jelentős politikai esemény kapcsán, ha azt egy kortárs nem történelmi összefüggésében, hanem a maga korába bezártan értelmezi.

Az orbáni szemantikát így nem a jog- és politikatudományi tankönyvek, hanem a történelem oldaláról kell vizsgálni. A Fidesz és az egész politikai paletta átalakulását már korábban is egy vágyott történeti, történelmi mozgás dimenziójában elemeztem. Úgy tűnik, hogy a vitákra igencsak alkalmat adó kisebb parlamentre vonatkozó alkotmánymódosítás mellett, az új országgyűlés a határon túli magyarok kettős állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozó alaptörvény módosítással a történelem ténylegesen mozgásba lendült. S ez az, amit nem lát az, aki ma doktrinerként elemzi Orbán mondatait.

A kettős állampolgárság és a kisebbségek parlamenti képviselethez való jogának alkotmányban rögzítése – az utóbbinak az előbbi erősítése céljából – ugyanis ténylegesen csak történelmi dimenzióban értelmezhető. A kettős állampolgárság politikai megvalósulásához bizony a mai örömteli napokban nem szabad elfelejtenünk a Magyarok Világszövetségének másfél évtizedes kitartó munkáját. A Világszövetség és Patrubány Miklós volt az, aki 2003–2004 között kiszabadította a magyar állampolgárság, s azon belül is a határon túliak kettős állampolgárságának problematikáját a kádári, posztkádári értelmezési keretből, s szívós munkával önállóan, segítség nélkül gyűjtött össze 2004-ben több mint kétszázezer aláírást a kettős állampolgárság ügyében kiírandó népszavazás elrendelésére.

Ezt az érdemet minden ma ünneplőnek el kell ismernie. Azoknak a fideszeseknek is, akik 2004-ben korántsem örültek Patrubány kezdeményezésének, s korábban egyenesen időszerűtlennek mondták a kettős állampolgárság kérdését, s azoknak a szocialistáknak is, akik 2010-ben igen szavazatukkal 2004. december 5-ének szégyenfoltját kívánták lemosni magukról.

Az, hogy a Magyar Országgyűlés 97,7 százalékkal, 344 képviselő igen szavazatával lehetőséget adott a környező országok és a világ magyarságának, hogy a szuverenitás legfontosabb köldökzsinórjával, az állampolgársággal kapcsolódjon a magyar államhoz, az 1919-óta kétségkívül a legnagyobb alkotmányos cselekedete a Magyar Országgyűlésnek.

A hárman nemmel (Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor, Molnár Csaba szocialisták), és az öten tartózkodással (az MSZP-s Baracskai József, Oláh Lajos, Vitányi Iván, valamint az LMP-s Dorosz Dávid és Szabó Tímea) szavazók, valamint a sunyiságból (Lendvai Ildikó, volt MSZP elnök), vagy neofita dilettantizmusból (zöldfülű büféző, fontoskodó, nyilatkozó képviselők) nem szavazókról egyetlen szót sem érdemes ejteni. Mindegy milyen okból, ők örökre kimaradtak abból, amit a tankönyvek bár csak egyszerű alkotmánymódosításnak, ám a történelmi emlékezet dicső forradalmi tettnek fog tartani a nemzet és az országgyűlés történetében.

A kettős állampolgárságról szóló törvény értelmében „egyedi kérelemre kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek a felmenője magyar állampolgár volt, vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja”. A törvény alapján tehát nem szükséges Magyarországon tartózkodnia annak, aki magyar állampolgárságot szeretne szerezni. A kettős állampolgárság egyébként eddig is ismert és elfogadott volt a magyar jogrendben. A magyar származású külföldi állampolgárok tartós vagy folyamatos magyarországi tartózkodásuk esetén eddig is kedvezményesen szerezhettek állampolgárságot – igaz gyakran komoly hivatali akadályok leküzdése árán. A mostani szabályozás könnyítést a tartózkodás feltételének eltörlésében ad.

Vitás kérdés, s nem helyes, ha e téren hintáztatják a különböző kormányzati nyilatkozók – most már az összes potenciális magyar állampolgárt –, hogy az állampolgársággal jár-e szavazati jog a határon túl élők esetében is. Semjén Zsolt „nincs A és B kategóriás állampolgárság” nyilatkozata arra utal, hogy nyilván az állampolgárság szavazati joggal járna, míg Martonyi János legutóbbi nyilatkozatában is kitartott amellett, hogy az állampolgárság megszerzése nem érinti a szavazati jogot, merthogy ezt a választójogi törvény rendezi, és ez a magyarországi állandó lakcím meglétének feltételéhez köti a szavazati jogot.

Csakhogy az országgyűlés előtt van már az új választójogi törvény, amelyet 2011 decemberéig tárgyal egy paritásos bizottság. Ennek a munkájához is fontos lenne az egységes kormányzati állásfoglalás, és minden zavart keltő megnyilatkozás e téren – ezt fontos jelezni – pont a politikai tett történelmi dimenziójából vesz el. Ezt még néhányan meg kell tanulják az új kormánypárt-szövetség tagjai közül.

Ugyanígy fontos tudatosítani, hogy a kettős állampolgárságról szóló törvény nem érinti a szociális és nyugdíjellátást sem. Vagyis a 2004-ben is, és most is nemmel szavazó Gyurcsány Ferenc érvei, hogy a magyar szocialista munkásnőnek nem jut majd ágy a kórházban, s a szocialista nyugdíjasok elől zsákban viszik ki a nyugdíjat a szabadkai és a csíkszeredai nyugdíjasok, ha állampolgárságot kapnának, az nyilván csak a kalandor hazugsága volt – és maradt.

A kettős állampolgárság szabályozása nemzetközi szempontból is történelmi léptéket mutat. A kérdés, hogy meg kellett volna-e várni a szlovákiai kampány végét, s a választások eredményét, ugyanolyan szűklátókörű felvetés, mint az, hogy forradalom volt-e vagy sem, vagy az új parlament alkotmányozó nemzetgyűlés-e vagy sem. Nyilván lehetne találni jó néhány érvet arra, hogy miért lett volna érdemes megvárni a szlovákiai választások végét, csak éppen ha történelmi dimenzióban kérdezünk rá ugyanerre, akkor a kérdés úgy hangzik: a választások után nem lett volna-e ugyanilyen hangos a szlovák belpolitika a kettős állampolgárság ügyében? A válasz, azt hiszem egyértelmű: de igen! Ennek fényében helyesnek mondható a Fidesz történelmi felismerése, hogy nincs más út, csak az, hogy a magyar állam és parlament rámutasson arra, hogy egy korszerű, szomszédos Románia mintájára készült kettős állampolgársági törvénnyel az európai fősodorhoz tartozik. Olyan állam, amelyik nem revánsban, hanem állampolgársági köteléke által az európai démosz és a nemzeti összetartozás modern keretében hozza helyre a történelem hibáit. Mindezt pedig az összes szomszédos ország megértette, kivéve Szlovákiát, pontosabban a mohó szlovák politikai elitet. Csakhogy ezzel a magatartásával a szlovák politikai vezetők a múlt dimenziójába ragadnak bele, s a diszkriminatív, több EU-s okmányt is sértő ellenállampolgársági törvényükkel magukra maradottan inkább a XIX., s nem a XXI. század Európája felé fordulnak.

A szlovák ellentörvény lényege ugyanis, hogy ha egy szlovák állampolgár önként más állampolgárságért folyamodik, annak megszerzésével a szlovákot automatikusan elveszíti. Aki elveszti a szlovák állampolgárságát, erről a tényről köteles haladéktalanul tájékoztatni a lakhelye szerinti szlovák illetékes államigazgatási szervet, a körzeti hivatalt. Ha valaki nem tesz így, szabálysértést követ el, amiért 3319 eurós bírsággal sújtható. A szabályozás felsorolja azokat a köztisztségeket is, amelyeknek betöltése, ellátása szlovák állampolgársághoz kötött, vagyis ami által elveszítené munkáját az a magyar, aki kérné a magyar állampolgárság felvételét. A szlovák ellentörvény szerint ugyanis a más állampolgárság megszerzésének napján megszűnik a szlovák állampolgársághoz kötött szlovák állami alkalmazotti vagy más munkaviszony.

A magyar kettős állampolgárságot lehetővé tevő szabályozás szlovákiai választások előtti meghozatala is történelmi nyulat ugratott ki a szlovák bokorból. A korábban mindig csak alattomban burjánzó és a nemzetközi közösség előtt rejtegetett magyarellenesség most világosan megmutatta arcát Európának. Ahogyan az is kiderült a többi szomszédos ország baráti fogadtatásából, hogy nem kell örökké kishitűnek és történelmileg vesztesnek gondolnunk magunkat.

Úgy tűnik a „kalandordemokrácia” kora lejárt. S bár nem tudjuk, hogy mi is következik az elkövetkező évek, netán évtized magyar politikai életében, a magyar pártrendszerben, a magyar közjogban, a parlamentáris rendszer s az egész magyar demokrácia minősége szempontjából, az mégis világos, hogy az új parlament, s az új kormány által ténylegesen történeti mozgásba lendült Magyarország.