Történelmi sodrásban – Autonómiabizottságot Erdélyben
Románia történelmi félelmei, valamint a jogtalan, de minimum igazságtalan szerzés okán és a magyar területek Románia GDP-jéhez hozzájáruló mértéke miatt nem hajlandó semmilyen speciális jogot adni kisebbségeinek, s nyilván leginkább az erdélyi-székelyföldi magyarság bármilyen típusú elkülönülési, önigazgatási és önrendelkezési lehetőségének meggátolása miatt.
S amikor az erdélyi magyar politikusok az Európa Tanács 1201-es ajánlására hivatkoznak, mint jogalapra (tévesen), ami kimondja, hogy amennyiben, netán, mégis-mégis egy szuverén állam oly bolond lenne, hogy kisebbségeit kollektíven ruházná fel önrendelkezési és önigazgatási jogokkal, ám tegye, akkor azt a látszatot keltik, hogy az EU konstrukciója kedvez az autonómiatörekvéseknek.
Ez ugyancsak tévedés. Európa nagy államai ugyanis saját kisebbségi kérdéseik megoldását is egy integráns Európában kívánják feloldani. Egy európai démoszban, amelyben az egyéni szabadságjogok a fontosak, s még az abszolút kollektív jellegű jogokat is a személyes szabadságba ágyazzák, vagyis például a nyelvhasználat joga nem egy közösség kulturális alapjogaiból fakadnak, hanem az egyén joga arra vonatkozóan, hogy a nagy európai démoszon belül úgy szólaljon meg, ahogy akar. Ugyanígy az autonómiák problematikáját is az európai állampolgársággal próbálják feloldani, a gazdasági önrendelkezés lokális formái pedig az EU alapértékeinek elfogadásából fakadnak, pontosabban fakadnának, ha azt a tagállam a belépéskor az uniós szerződésében elfogadta.
Vagyis az EU az integritást szereti, s nem az újraszabott autonómiákat. Még a tagállamok nacionalizmusa is púp a brüsszeli eurokraták hátán, nemhogy a kis nemzetiségi, történelmi feszültségeket és állami nacionalizmust újraszító autonómiakérdések.
És a románok ezt tökéletesen tudják. Saját elrománosító politikájukat is ezen EU-modernitás mögé kívánják bújtatni, amikor a jelenlegi régióátszervezések felvetésekor folyamatosan csak arra hivatkoznak, hogy ez valójában egy magasabb rendű EU-integrációs megfelelés, amit a renitens magyarok nacionalizmusukból adódóan akadályozni kívánnak.
A román álláspontot senki nem tudta volna jobban összefoglalni, mint Bogdan Diaconu, a román szocialisták magyarellenes újságírója tette a Székelyek Menete után az Adevarul című napilapban. Cikkének címe is világos üzenet, a nemzetközi diplomáciának: „A székelyek menetelése a Gáza-övezet felé.”
Románia tehát olyan, mint Izrael, a magyarok olyanok, mint a palesztinok. Románia, miként Izrael sem fog engedni soha ennek a történelemből itt ragadt kisebbségnek, bárhogy is hőzöng jogaiért, bármennyi nemzetközi határozat is van arra nézve, hogy mit kell neki mégis megengedni.
Áttételesen az üzenet pedig az: most nincsenek gázai állapotok Erdélyben, de az efféle menetelésekkel nem a még több szabadságot, hanem a még több korlátot fogjátok elérni.
Világos álláspont. Persze az abszolút EU-komform érvelések is záporoznak: „A magyar szélsőségeseknek az az álmuk, hogy egy Magyarország által támogatott románellenes enklávéban szigetelődjenek el Románia közepén, ahonnan elindítható egész Erdély elszakítása Romániától. A székelyek vasárnapi menetelése ezt a hidat próbálja meg létrehozni a magyar vezetők felelőtlenségének bizonyítékaként, aki(k) egy törzsi politikai megoldás felé lökik etnikumukat.”
Óriási! Érdemes újraolvasni az előbbi mondatot. Minden szava könnyen befogadható, ám súlyos bélyeg a magyar törekvéseken, amit egy nyugati olvasó élből, zsigerből utasít el. Ügyes! Hogy aztán jöjjön Diaconu és a román nacionalista politika tromfja, miszerint ők nem nacionalizmusból, hanem európaiságuk miatt utasítják el az autonómiatörekvéseket:
„Az autonomista mozgalom ezáltal nagyon rossz szolgálatot tesz az Európai Uniónak is, mert magával az integráció gondolatával kerül ellentmondásba. De még veszélyesebb a magyar pártok azon próbálkozása, hogy elhitessék, az autonómia a brüsszeli fórumok óhaja, annak ellenére, hogy az Európai Bizottság nemrég utasította el a »Minority SafePack«-et, egy magyar vezetők által erőteljesen támogatott kezdeményezést, amivel különleges jogi keretet akartak létrehozni Európában a kisebbségek számára.”
S lám Diaconu fején találta a szöget. Mindaddig, amíg Románián nincs EU-s kényszer, arra nézve, hogy az autonómia problémájával érdemben foglalkozzon, addig nem is fog foglalkozni, saját és az EU integrációjára hivatkozva. Márpedig az EU Bizottsága valóban nem érdekelt abban, hogy olyan történelmi kiskaput nyisson Európa kisebbségei számára, amely első körben a tagállamok integritását lazítaná fel, második körben pedig tovább növelné az EU-ellenességet az újjáéledő önállósodási folyamatok és erősödő önrendelkezési igények miatt.
Ám a brüsszeli megengedés, vagy jogbiztosítás az autonómiatörekvésekre ugyancsak kiverné a biztosítékot az érintett, vagy magukat kényszerítve érző tagállamok oldalán is.
Jellemzően Diaconu csak erre figyelmezteti Brüsszelt:
„A brüsszeli vezetők még nem értik meg, hogy amennyiben megengedik az ilyenfajta kezdeményezéseknek, hogy egy látszólagos hivatalos európai gúnyát magukra öltve szabadon ugrabugráljanak, egy olyan nemzetben, amely úgy érzi, hogy európai beleegyezéssel támadják belülről, az euroszkeptikus érzés soha nem látott méretekben fog kirobbanni.”
Vagyis a magyar és a román álláspontot látva Brüsszel nem csoda, ha inkább abban érdekelt, hogy valójában semmi ne történjen. Ez persze azt is jelentheti, hogy a román közigazgatási átszervezést tartja provokatívnak, és az élénkülő magyar autonómiatörekvést erre adott válasznak. Ami valahol igaz is, látva az elmúlt húsz év autonómiaszólamait, s nem látva egyetlen komoly szakmai anyagot sem egy erdélyi-székely autonómiára vonatkozóan.
Látják ezt a román politikai erők is, akik egyik nap Moldávia egyesüléséről beszélnek Romániával, míg másik nap Románia vesztét és magát a Sátánt látják a magyar autonómtörekvésekben. A román politika most ugyanazt teszi, amivel a magyar politika próbálkozik. Minden esetben Brüsszel támogatását akarja törekvései mögött tudni, míg Brüsszelnek és az eurokráciának inkább az integráció kéne.
A székelyek menetét és a meghirdetett autonómiatörekvést – még ha annak programjáról semmilyen egységes elképzelés sincs – az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) támogatta, és teljes szolidaritásáról biztosította a romániai magyarságot és a székelységet.
„A FUEN minden fórum keretében támogatja a tagszervezetei jogokra vonatkozó aspirációit, így a Székelyföld területi autonómiáját is. Az RMDSZ a FUEN erős partnere és Európában közösen cselekszünk a kisebbségekre vonatkozó keretszabályozások létrehozása érdekében” – állt a FUEN a székelyek menetelése kapcsán kiadott közleményében.
Nem is volt rest Diaconu citálni a veszélyes együttműködés beismeréseként beállított közleményt, ami után rögtön hozzá tette: „Ha egy ilyenfajta autonómia melletti lobbieszköz zavartalanul működhet európai szinten, a románoknak küldött üzenet az lesz, hogy Európa egyetértene a területi autonómiával. A magyar pártok éppen azon igyekeznek, hogy európai csomagolásba tegyék az etnikai szeparatizmust és minél hivatalosabb szalagot köthessenek rá. Nagy hiba ez, amitől Brüsszelnek úgy kellene menekülnie, mint a Sátántól, ha nem akarja, hogy a románok ugyanúgy tekintsenek rá, mint most Budapestre.”
Diaconu azzal zárja kristálytiszta román sovinizmuson nyugvó álláspontját, hogy Európa tehát nem állhat „egy törzsi szeparatizmus” és „etnikai elszakadás” támogatójának, mert ez szembe menne az EU integrációs törekvésével, és az európai intézményrendszerekkel, másfelől, ha akik mégis támogatnak olyan törekvéseket, amelyekkel Románia nem tud azonosulni, akkor a támogatók „automatikusan a román nemzet ellenségévé válnak”. Írja ezt egy román szocialista újságíró. Akkor, hogy láthatja a kérdést egy jobboldali, netán vállaltan nacionalista politikus? Meglepő, de ugyanígy.
Az autonómia diplomáciai tánclépései elkezdődtek. Ez örvendetes fejlemény. Azonban nincs autonómiaprogram. A bukaresti álláspont és az erdélyi román közhangulat azonban nem feltétlen jár minden tekintetben kéz a kézben. Volt-e valaha egyetlen tudományos kutatás egész Erdély területén szakavatottan autonómiaügyben? Tudomásom szerint nem.
Volt-e bármilyen átfogó attitűdvizsgálat erre vonatkozóan a teljes erdélyi lakosságra vonatkozóan? Tudomásom szerint nem. Még az Állandó Magyar Értekezletet is megszüntették az MSZP kormányok, nemhogy szakbizottságokban dolgoztak volna a magyar autonómiák lehetséges formáinak kidolgozására. A kérdés eddigi szakmai, szakértői megközelítése elmaradt.
Erdélynek egy nemzetközi tudósokból, jogászokból, és hazai szaktekintélyekből, nemzetközi szinten is elismert Magyar Autonómia Bizottságot kellene összehívnia. E szervezet jelenthetné a valódi összefogás alapját is. Vegyen benne részt minden jelentős erdélyi szervezet, de ne szavazóinak mobilizálása, hanem egy ellenséges román politikai osztállyal is kiegyező és sikeres tárgyalás érdekében. Ha ennek felállítása 2014-ben elmarad, s nem lesz valódi programmá gyúrva, s diplomáciai akcionizumussal megtámogatva az erdélyi, székelyföldi autonómia ügye, amin éjt nappallá téve minden erdélyi politikus dolgozik anyaországi támogatással, akkor az továbbra is ott marad, ahol most van, a napi politikai lózungok, netán olcsó szavazatmozgósítások kelléktárában. Talán most tényleg itt az idő!
Zárug Péter Farkas
politológus