Aztán arról persze már más és más véleményen van mind a politikai osztály, mind a választópolgárok közössége, mind pedig a politikatudománnyal foglalkozó kutatók tábora, hogy a 24 év alatt kifejlődött lepke az egy tündérkert álomszép pillangója-e, vagy valami lápos vidék halálfejes szörnylepkéje. Valószínű egyik sem.

Egy biztos, 2014-től a magyar parlamentarizmus új időszaka kezdődik. Egy új – többségi – demokrácia, vegyes rendszerű, de egy fordulóval megválasztott képviselői ülnek majd be, egy jelentősen lecsökkentett létszámú parlamentbe, amelyiknek működése jelentős részt ezen új parlament házszabályától fog függni.

S lám, itt is van az első kérdés:

Ha minden újonnan megválasztott testület szokta kialakítani új ciklusára vonatkozóan működési szabályait, SZMSZ-ét, és ülésezési kereteit, akkor miért hozza most meg a „régi” parlament a leendő „újra” vonatkozóan az új házszabályt?

Az általános vitában elhangzott érv szerint azért, mert így megspórolható az a néhány hónap, ami elmenne az új parlament életéből arra, hogy magának új házszabályt alkosson. (1994-ben öt hónap alatt született meg az új törvény.)

Ez persze nem érv. Formálisan sokkal célszerűbb lenne, ha egy most zajló előkészítő munka után az új parlament legelső üléseinek egyikén döntene az új Házszabályáról. De, ha nem, hát nem! Nem ez fogja eldönteni, hogy jó lesz-e az új működés. Azt ugyanis maga a szabályozás minősége, a benne foglalt parlamentáris felfogások és ezek ethosza, valamint a majdani gyakorlati működés együttesen fogja meghatározni.

Persze mondhatjuk azt is, hogy kit érdekel, hogy most éppen mikor, hogyan üléseznek a képviselők és milyen jogok és kötelezettségek keretében? Az állampolgárt, a kedves választót ez úgysem ér-dekli. De mégis a parlamentarizmusunk minőségét részben e szabályok adják meg, így ezek mellett nem szabad úgy elmenni, mintha csak valami úri huncutságról szóló vita lenne.

A nagy kérdés az, hogy az új Házszabály az elmúlt húszéves parlamentarizmus működésének milyen elemzésén nyugszik? Hol az az összefoglaló nagy elemző tanulmánykötet, ami a funkciók-diszfunkciók tételes elemzését mutatja be? Hol van annak elemzése, hogy mik voltak a jó gyakorlatok a plenáris és bizottsági ülések során? Hogy a jogalkotás menetében melyek a törvénygyár finomhangolási lehetőségei, s ezek közül melyek voltak a jogbiztonságot és jó jogi minőséget garantáló elemek, és melyek voltak ezzel ellentétesek? Hogy a kormány–ellenzék viszonyban mi a cél? És az új évezred kommunikációs kihívásai kapcsán milyen új szabályozási irányokat képviselhetne egy leendő házszabály?

Nyilván egy ilyen nagy előzetes elemzésnek állást kellene foglalnia arról is, hogy hogyan alakult az elmúlt negyed évszázad alatt a parlamenti beszédjog, a bizottsági szakértői munka és az ad hoc bizottságok rendszere, amihez képest a jogalkotó ethosza az új Ház kapcsán az, hogy…

S még megannyi fontos kérdés tisztázása, vagy világos koncepciója kellene benne legyen egy új évezredhez méltó Házszabály megalapozásául szolgáló tudományos áttekintésben.

Ám ilyen anyag nem készült előzetesen. Az első anyag az új Házszabály vitájára maga a törvényjavaslat volt. Ami első pillantásra látszik is a javaslat kapcsán, az egyrészt az, hogy amit korrigálni akar a jelenlegi működésből az nem az elmúlt húsz év diszfunkcionális tapasztalata, hanem kifejezetten az elmúlt három és fél év jogalkotási hiperaktivizmusának a korrekciója. Annak a belátása, hogy bizony a túlhajszolt, gyakran jogellenes jogalkotáshoz vezető törvénygyári gyakorlat nem folytatható tovább, s a silány „salátatörvényes” megoldások csak a parlament szakmai tekintélyét rombolják, ahogy az elmúlt három évben jogalkotási gyakorlattá vált zárószavazás előtti módosításként megalkotott joganyag is.

Másrészt az új Házszabály jogalkotási ethosza, vagyis a szellemisége tökéletesen illeszkedik abba protektorista közpolitikai felfogásba, amit a Fidesz és a kormány 2010-től erőteljesen képvisel, miszerint a szabályok teremtenek új világot, s ezért mindent regulázni, tételes szabályok közé kell önteni, méghozzá úgy, mintha mindennek csak és kizárólag egyetlen megoldási lehetősége lenne. Mintha minden tekintély magából a regulációból származna.

Csak az érthetőség kedvéért: egy öt csillagos görög szálloda igazgatója mondta egy gálavacsorára öltöny helyett trikóban és strandpapucsban, hangoskodva érkező orosz vendégek kapcsán – szégyenkezve – hogy, „egy szállodát nem a csillagok száma és elvárásai, hanem a vendégei teszik elitté!”

Valahogy így van ez a parlamentekkel is, nem a nagy dörgedelemmel megfogalmazott regulációk, hanem a bennük ülők adják a minőségét.

Nézzünk akkor néhány sajtóban is taglalt passzust az új javaslatból. Persze a leginkább pellengérre állított szabály az, hogy a képviselőknek fel kell állni, amikor a házelnök, vagy a köztársasági elnök a terembe lép.

Az ellenzékiek ebben látják a nagy regulázási szándékot. Én nem ebben látom. Az, hogy a két közméltóságot – bárhogy is hívják majd őket a jövőben – a képviselőknek formálisan is meg kell tisztelniük, az egyszerűen illem kérdése is, ami teljesen normális elvárás kell legyen bármilyen polgári demokráciában, ahogy a hivatalos üléskezdés tekintetében is fontos funkciója van egy ilyen momentumnak. Ezért nem kell azzal sunnyogva védekezni, hogy a képviselők igazából a választók előtt állnak fel és tisztelegnek. Az ilyen buta védekezéstől még nem lesz kevésbé vehemens az, aki „osztály vigyázzt!” kiált e passzus kapcsán, de a jogalkotó zavart önképét és lelkiállapotát tökéletesen elárulja.

Bár ha ez lenne a regulatív szándék legnagyobb hibája – boldogok lehetnénk vele. Sokkal nagyobb gond van a regulációval a parlamenti beszédjog jelentős beszűkítése, a viták érdemi megkurtítása, vagy a parlamentáris véleménynyilvánítás képviselők számára immár nem biztosított lehetőségeinek elvonása kapcsán.

Az „öt csillag” és a „strandpapucs” ellentétét ezek nem oldják fel. Vagyis sok tekintetben e szigorítások sem a vitakultúra fejlődéséhez, sem a frappáns figyelemfelhívó véleményütköztetéshez, sem az érdemi viták nyilvánosság előtti lefolytatásához nem járulnak hozzá. Sőt. Amikor a képviselő nem mutathat fel egy grafikont beszéde közben, amikor nem lehet figyelemfelhívó transzparenst felmutatni egy beszéd közben, amikor csak előzetesen bemutatott demonstráló eszközt lehet a Házba bevinni, akkor ott valaki valamit félreértelmez a rend és fegyelem kapcsán. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy rendkívül szellemesen pont a mai kormányzópárt ifjúsági tagozatának egykori vezetője, Szijjártó Péter és fidelitaszos barátai honosították meg az ilyen gegeket a Tisztelt Házban, s nagyon helyesen éltek a figyelemfelhívás ezen eszközével. A Jobbik elnöki pódiumfoglalása persze más tészta.

Az új Házszabály viszont innovatívan változtatott, amikor a jogalkotás általános (politikai) vitája után a részletes vitát nem a plenáris ülésen, hanem a bizottságokban kívánja lefolytatni a jövőben. E vitaszakasz nyilvánosságát azonban valóban garantálni kell, ami igencsak nehézkesen biztosítható a plenáris tévéközvetítéssel szemben, hiszen több bizottság párhuzamos munkáját maximum online választható menüjű közvetítéssel lehetne megoldani, de mégis erre megoldást kell találni. A részletes vita tehát kikerülne a plenáris ülésről, méghozzá úgy, hogy – nagyon helyesen – csak az általános vita lezárását követő héten nyílik meg, ami szintén a hiperaktív törvényalkotás gátja lenne. Néhány kiemelt fontosságú törvény – lásd költségvetés – vitája azonban célszerűbb lenne, ha továbbra is plenáris keretek között maradna.

Ugyancsak helyesek azok a törekvések, amelyek legalábbis csökkentik annak a lehetőségét, amit a képviselői indítványok műveltek az elmúlt három és fél évben, mi-szerint a napirendre vétel és a javaslat megszavazása között gyakran csak három nap telt el. Az új javaslat szerint egy frissen benyújtott törvényjavaslatot nem lehet azonnal napirendre venni. Legalább öt napnak el kell telnie a benyújtás és a napirendet megállapító szavazás között, illetve hat napnak az általános vita megkezdéséig. Ez remélhetőleg felszámolja azt a rossz gyakorlatot, amit a mostani javaslattevő gyakorolt az elmúlt húsz évben leginkább, vagyis azzal, hogy a javaslat péntek esti benyújtása után, hétfőn napirendre veszik egy és aznap, vagy másnap már szavaznak is róla.

Kérdéses még az ülésezés rendje, periodikája, és az is, hogy a napirend milyen menetrend szerint fog zajlani. Sem a jelenlegi, sem az új házszabály nem rendelkezik arról, hogy milyen gyakran kell üléseznie az Országgyűlésnek. Ám valószínű, hogy részben a plenáris és a bizottsági munka élesebb különválása miatt megint visszatérhet egy három hetes periodika az ülésezésben, amivel még 1998 és 2002 között kísérletezett a Fidesz. Csakhogy akkor nem volt érdemi munkarendbeli indoka e változásnak, pusztán politikai kommunikációs megfontolások ritkították meg a plenáris üléseket, míg most valódi indok lehet a munkarendváltozás.

Az elnöki jogok bővülésének egy része, ahogy a képviselők kivezetésének lehetősége pedig megint csak a görög szállodaigazgató találó mondatát idézi fel bennem. Az elit parlamentet nem a házszabály fogja adni, hanem az elit képviselők. Majd. Egyszer.

Zárug Péter Farkas

politológus