Az ország a szocialista alelnök, Simon Gábor bukásán csámcsog – teljes joggal. Az MSZP alelnöke, országgyűlési képviselője erős dőlésszöget vett a kampány közepén, amikor kiderült, hogy közel negyedmilliárd forintnyi bankbetétje van Ausztriában.

A kötelező verklik – előre felépítetten – beindultak, Simon Gábor már rég lemondott minden tisztéről, s naponta magyarázkodik valamilyen grémiumnak, hogy honnan is hordta össze a szél azt a pár százezer dollárt és eurót. Béke poraira. Neki már vége. Ám azért arra kíváncsi lennék, hogy mégis ki kutatta ki és milyen módon ezt a számlát. Mert hát az betyár mód nevetséges, hogy „osztrák rutinellenőrzésen bukott meg Simon”. Ugyan már. Még hogy egy pénzmosás elleni kutató kikutatta…? Röhej! S mindezt nem Simon védelmében, hanem az Edward Snowden által feltárt világ elutasításaként írom.

Szóval miközben mindez jó csámcsogási lehetőséget ad a kampánykommunikációs stratégáknak, aközben úgy tűnik eldőlt, hogy a Mazsihisz nem vesz rész a „Holokauszt 2014” emlékév programsorozaton. Erről döntött a szervezet közgyűlése február 9-én.

A határozat szerint a Mazsihisz csak akkor tudna részt venni a kormányprogram folyamatában és abban az esetben fogja felhasználni a civil pályázati alaptól elnyert támogatásokat, ha a magyar kormány változtat a holokauszt emlékezetével és feldolgozásával kapcsolatos gyakorlatán. (Nyilván azon, ami az elmúlt két hónapban az emlékév kormányzati programkínálatából vagy terveiből kiderült.)

Hozzátették: a zsidó hitközségek, mint minden évben, így 2014-ben is megtartják saját megemlékezéseiket, amelyekre a Mazsihisz várja zsidó és nem zsidó barátait. A kormány által március 19-ére tervezett német megszállás emlékművének a koncepciója azonban a Mazsihisz szerint nem veszi figyelembe a holokauszt borzalmaitól szenvedettek érveit és érzékenységét. A közgyűlés felkérte Orbán Viktort, hogy állítsa le a Szabadság térre tervezett német megszállási emlékmű felállítását, mert szerintük annak szimbolikája jelentős mértékben hozzájárul a nemzeti felelősség elhárításához, a szobor körül kialakult konfliktus pedig károkat okoz Magyarország nemzetközi megítélésének. A közgyűlés arra is kérte a kormányfőt, hogy állítsa le a józsefvárosi Sorsok Háza-projektet is és mentse fel a Veritas kutatóintézet élére kinevezett Szakály Sándort.

A kormány holokauszt-emlékév ötletgazdái, úgy tűnik, futhatnak az ügy után. Nyilván az alapcél az volt, hogy a kampányban még véletlenül se lehessen a Fidesszel szemben felhozni az antiszemita kártyát. Azt az antiszemita kártyát, amit a magyar népi, nemzeti oldal már Lakitelek másnapján megkapott a New York Timesban, s amit Antall már Csurka nélkül is megkapott, amint a jobboldalra avanzsált Fideszt is utolérte 1998-tól. Akkor is, ha nemcsak ennek elkerülése, hanem valós történelmi szembenézés miatt a Fidesz–KDNP tette a legtöbbet az antiszemitizmus visszaszorítása és a holokauszt méltó emlékezete érdekében.

Ám, a mostani téma-túllihegés a kormánypártok oldalán visszájára fordult a béna ügykezelés miatt, s világossá vált, hogy túl sok politikai haszonszerzési szándék került a holokauszt emlékév meghirdetése mögé. Ilyen volt az, hogy a kampányban a kormánypárt ússza meg az antiszemitizmus vádját, valamint, hogy mindezt úgy tegye, hogy mégse tűnjön a radikálisabb jobboldal felé filoszemita haszonlesőnek.

A holokauszt-emlékmű ezért egy huszárvágással akarta ezt az egész sztorit rendezni, s a nagy ötlet meg is született: az emlékmű csak áttételesen szóljon azokról, akiknek az emlékév meg van hirdetve, s a történelmi felelősség legyen a német megszállókra tolva.

Ez lett a „Német megszállás emlékműve”. A szabadság térre tervezett szegény Gábriel arkangyalnak (ez lenne a Magyar Királyság) a gonosz birodalmi sas (az jelképezné a nácikat) által megszállt emlékműve kapcsán pattant ki az eredendő vita. Méghozzá azért, mert nem kifejezetten az emlékév célzott közönségének, a magyar zsidó áldozatoknak állít mementót, hanem mindenkinek, aki az 1944-es náci megszállás áldozata lett – amint azt megtudtuk a Kormányzati Információs Központ (KIK) január eleji közleményéből.

Majd ehhez még az ideológia hátterét adó alaptörvényt is idézte a KIK, miszerint: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének. Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.”

Ez rendben is van, csak miért kellett ehhez holokauszt-emlékévet hirdetni? Nyilván az antiszemita kártya előhúzásának elkerülése végett. Ahogy „a minden áldozat” meg a „hazánk nem tehetett semmiről 1944 után, mert le volt igázva” ideológia meg azokat akarja csitítani, akiknek már elegük van abból, hogy fejükre újra és újra hamut szórjanak holokausztügyben.

A Mazsihisz már ekkor világossá tette álláspontját: az emlékműről született döntés módja, és gyorsasága, miszerint a kormányzat elfelejtett azokkal egyeztetni, akiknek a megemlékezést szervezné „a hazai és a nemzetközi zsidó közösségen belül egyaránt kétségeket és komoly aggodalmat kelt”.

Aztán Szakály Sándor is az ügybe keveredett. Méghozzá egy olyan kijelentése révén, ami nem elszólása volt a neves történésznek, hanem szakmai alapállása. Eszerint 1941-ben a Magyarországon tartózkodó hontalan, vagyis állampolgársággal nem rendelkező zsidók kitoloncolása az országból nem része a holokausztnak, mert az „idegenrendészeti eljárás” keretében történő kitoloncolás volt eredendően, és csak az országhatárokon túl vált véres, antiszemita zsidóirtássá, amihez a magyar államnak semmi köze nem volt. Szakály Sándor mindezt a Veritas Inézet igazgatójaként mondta, ami mivel kormányzati alapítású történettudományi intézet, automatikusan a kormányzat történeti álláspontjának is vélelmezhető volt.

A két sztori itt összeért: a zsidó közösségek vezetői megvilágosodtak a tekintetben, hogy ha egyszer a kormány, magától s nem az ő kérésükre rendezni kíván egy holokauszt-emlékévet, akkor annak a fő emlékműve miért is a német megszállás emlékműve lesz. Miért nem egy Radnóti-szobor? Vagy akár egy Szerb Antal, aki mindmáig magyar egyetemisták százezreit tanítja és igazítja el a magyar és világirodalom történetében? Vagy bármi, ami a holokausztról szól? Ha már a kormány maga állt elő az ötlettel, mi az, hogy nem egyeztet erről azokkal, akiknek rendezi?

A kérdés jogos. Képzeljük el, hogy 1996-ot hivatalos 1956-os emlékévnek kiáltják ki. Majd az emlékév programjai kapcsán egyetlen 56-os szervezetet sem kérdeznek meg arról, hogy mi a véleményük az emlékév azon tervezett emlékművéről, amelyik úgymond „1956 összes áldozatának akar emlékművet állítani”, elmosva a forradalom oldalainak felelősségét az áldozatok tekintetében, vagy egyenesen azt mondva, hogy hát azért sok ártatlan áldozata volt a forradalomnak a szegény, nyomorult szovjet kiskatonák oldalán is, elvégre mit tehettek ők arról, hogy ide vezényelték őket.

Mi lett volna az álláspontunk egy ilyen emlékmű kapcsán?

Tehát ne lépjünk túl az ügy elbaltázásán, s a tanácsadók történelmi műveletlenségén. Főleg akkor, ha ők maguk kezdeményezik, hogy holokausztozzon egy nagyot az egész ország, de lehetőleg úgy, hogy aki nem akar, az inkább Gábriel arkangyal megszállását sirathassa, ezzel vitathatatlan összefüggésben.

De vissza Szakály Sándor célbavételéhez a zsidó szervezetek oldaláról. A történésznek, mivel 1993 márciusában is ugyanezen álláspontjának adott hangot egy Horthy-konferencián, nem volt hatásos a védekezése, hogy ez csak egy rosszul sikerült fogalmazása volt a deportált hontalan zsidók kapcsán. Gellért Ádám kollégája érveket sorakoztatott fel a tekintetben, hogy megvilágítsa a magyar állam és közigazgatás vezetőinek felelősségét a kitoloncolt hontalan zsidósággal kapcsolatban. De ha ez egy évvel korábban nulla visszhanggal lezajlott közöttük, akkor miért verte ki a biztosítékot most egy tévés interjú után?

Azért, mert a Mazsihisz egy kormány­alapítású történeti intézet igazgató álláspontját látta visszaköszönni a német megszállás emlékművének koncepciója kapcsán. Eszerint a holokauszt emlékévének nagy történeti szembenézésekor a magyar kormány álláspontja az – még az Alaptörvényre is hivatkozik –, hogy 1944-ig deportálás nem volt, mert amikor ténylegesen megkezdődött, az már az nem a szuverén magyar állam döntése szerint történt, hanem a megszálló német birodalom akaratából.

A felelősség ugyan vitathatatlan, ám annak aránya, mértéke higgadt elemzést érdemel. Örményként nehezen tudnám értelmezni, ha a török állam úgy akarna emlékezni az egyébként ugyancsak idén centenáriumát élő örmény holokausztra, hogy Dzsemál, Enver, és Talat pasák ártatlan török áldozataival együtt kéne emlékezni rájuk, és nem a kereszt alatt, hanem a török félholdat megjelenítő emlékműnél.